Örökké Gizella

Gizella, Gizella,
hol vagy már Gizella?
Ízlelgetem a nevedet,
hívlak, de nem jössz,
csak kínzó, fájó görcs
szorítja össze a szívemet.

Hiányod betölti
vánszorgó, tengődő életem,
nem a magamé vagyok,
régen röghöz köt a szerelem.

Elárvult testemet
már nem gyötri vágy,
az emlékezés labirintusából
lelkem kijutni már sohase vágy.

Örökségemet: a szerelmedet
magamnak őrzöm, védem, dédelgetem,
mint kis virágot, nevelgetem.
Gyönyörködöm benne,
nagyon vigyázok
erre a kis virágra,
mert viszem magammal
a túlvilágra.

Gizella, Gizella, kis virág,
nagyon sokat gondolok reád.
Koldussá vált a Föld,
dübörög benne a lelkiismeret,
szürke az ég, rideg a táj,
ó, miért nem találkozhatom Veled?
Miért kell élnem még
magányos öregségben,
bízva a Tőled rám hagyott
szerelmes örökségben.

Halálomban élek majd
örök életet,
örök boldogságot,
örökké, csak Veled!