Zavargás

Nézem az arcokat,
és szégyellem magam.

Derű volt!
Tavasz!
Március!
Kék ég közepén ragyogott a Nap...

... egyszer csak kövek repülnek,
vízágyú okád kék sugarakat...
tombol a szemét,
Árpád-sávos zászlók lengenek,
s tűztől vörös az ég.

Látom az utcai harcot,
az arcot nézem,
civilben és egyenruhában:
Eltorzult üvöltő,
állati düh,
ütésre lendülő kar,
rúgásra feszülő láb.

Mire jó?
Miért az átok,
és miért nem áldás?
Miért gyűlölet, és
miért nem szeretet?
Miért dühöngő vágy, és
miért nem mosoly?

Nézem az arcokat.
Emberből kivetkőzött
állati ösztönök
törnek utat,
emelnek barikádokat.
Gyenge jellemek
nem állnak, menekülnek,
s közben könnygáz permetez...

Nézem az arcokat,
és szégyellem magam.

Rettegek...
Vajon mit hoznak a holnapok?

Szégyellem, hogy ember vagyok!