Harangszó nélkül

     Amikor meghalt az öregasszony, a faluban nem szólaltak meg a harangok. Már nem is voltak harangok, csak a szél süvített keresztül az öreg templomtornyon. Akkor már halott volt a falu, ahol egyedül lakott az öregasszony.
     Minden héten kétszer átbiciklizett az új faluból a menye. Ennivalót hozott, újságot, meg néha-néha egy-egy könyvet. Ilyenkor leültek a nyárikonyha elé, és hosszasan elbeszélgettek a falu, meg a világ dolgairól. Aztán az öregasszony elővette a drótkeretes okuláréját és újságot olvasott. A menye közben szorgalmasan tett-vett a házban és a ház körül.
     Sok év viharaitól megtépázott, roggyant, nádtetős ház volt. Nagy konyha, az utca felé a tiszta szoba, az udvar felé a lakószoba. De az öregasszony inkább a kis házban -így hívta a nyári konyhát- tartózkodott, ott élt, és egy kopott, rozzant dikón ott aludt. És tíz körömmel kapaszkodott abba a földbe, amelyből vétetett, és amely hivatva volt őt magába fogadni...
     ... Sokszor órákig ült a kiskapu mellett a lócán, és bámult a semmibe. Éberen fülelte a neszeket. Várta a kakaskukorékolást, a malacsivítást, a tehenek bőgését, a csordás hamis trombitálását. Néha azt hitte, hallja is ezeket a hangokat. Ilyenkor hályogos, rövidlátó szemei elé emelve kezét hosszasan, kutatóan nézett a távolba.
     ... Egyszer, egy koratavaszi napon eljött hozzá a fia, aki nagyon óvatosan, körbekerülgetve a témát, elmondta, hogy eljött az idő, és a kis falu most meg fog halni. Hallott ő már erről régebben is. Meg arról is, hogy a szomszéd faluban már minden családnak készen áll az új ház. A fia magyarázta, hogy itt már nincs jövő. Nincs út, nincs villany, nincs iskola, nincs orvos. És nem is lesz. Magyarázta, hogy ma már mindenkinek több kell, mint ami itt volt.
     - Én innen már csak a domboldalba megyek - mondta az öregasszony csendesen, türelmesen. - Ha kibírtam itt nyolcvan évet, akkor már ezt a kis maradékot is kibírom. Ez az én falum. Itt születtem, itt akarok meghalni is.
     - De hát egyedül marad mama - mondta kétségbeesve a fia, - meg ház nélkül, mert nemsokára jön a dózer! Kell a föld az őszi szántáshoz...
     Hiába volt minden rábeszélés, ő maradt. Amikor egy-egy szekér bútorral, sivító malacokkal, kétségbeesetten káráló tyúkokkal dugig megrakodva elnyikorgott a ház előtt, ő kicsoszogott a kiskapuhoz, leült a lócára, és hosszasan nézett a
porban lassan eltűnők után. Néha motyogott is magában:
     - No lám, a Nagy Balog is? - vagy - Hát te is mégy, Sütő Jóska?
     A fia a legutolsók között költözött. Amikor az utolsó szekérre is felkerült minden, a fiú elballagott a szülői portára, megállt az öregasszony előtt, aki két kezét az ölében nyugtatva egy zsámolyon ült a nyári konyha előtt.
     - Na édesanyám! Mindjárt jön a szekér, felültetem rá magát, feldobáljuk a betyárbútort, kutyát, macskát, seprűt, szekrényt, oszt mehetünk!
     Az öregasszony nem szólt. Elnézett a fia mellett valahova messzire, a semmibe. Szemei előtt megjelent a falu, amikor még nyüzsgött az élettől. Látta a templomból kivonuló népet. Az elöl sündörgő legényeket, amint vidáman viháncolnak a lányokkal, az asszonyokat, akik menetközben élénken karattyolnak, a férfiakat, ahogy komótosan forgatják kezükben az ünnepi kalapjukat. Messzire zeng a tájon a harangszó, és ütemesen el-elomlik a sárgán izzó búzatáblákon, a kíváncsian ágaskodó kukoricán, a szertelenül hajbókoló akácfákon. Az öregasszony látta az élő falut. Az egyetlen utcán zörgő szekereket, a gőgösen pöfögő traktorokat, a vadul csaholó kutyákat, a gágogva röppenő libacsapatot...
     ... Visszazökkent a valóságba. A fia úgy állt előtte, mint egy eleven kérdőjel. Tekintete a szomszéd házra tévedt. Bedeszkázott ablakok, a becsukott konyhaajtó előtt keresztbefektetett rossz seprű, az udvaron térdig érő gaz. Tudta, hogy ennek így kell lenni. Ahonnan az ember eltávozik, ott újra a természet lesz az úr. Könyörtelenül visszahódít minden négyzetmétert, amit az ember eltulajdonított tőle. A fia kérte. Könyörgött szép szóval, azután káromkodott.
     - Ne káromold az Istent fiam! Én itt maradok, mert itt születtem, itt éltem, és itt akarok meghalni is - mondta csendesen az öregasszony.
     A fia mérgesen, nagy dérrel-durral elhajtott. A kapu úgy maradt utána, mintha az utca kitátotta volna a száját, és arra készülne, hogy bekapja az udvart házastól, eperfástól. Odacsoszogott a kapuhoz, megpróbálta bezárni, de nem sikerült. Erejét elszívta a föld, amelybe olyan nagyon kapaszkodott. A kapu nyitva maradt, és behömpölygött rajta a halott falu, a csend, a fák susogása, a meg-megroppanó eresztékek zaja, az elhagyatottság, a csendes, méla unalom...
     ... Lassan teltek a napok. Az öregasszony néha még kiült a kapu melletti lócára, de már nem várt senkit és semmit. Annak sem örült már, ha a menye megérkezett, mert pörölt vele:
     - Miért nem eszik mama? Ott van majdnem érintetlenül a múlt heti kenyere, a gulyásleves is megromlott!
     - Nem kell már nekem lányom csak a kapa föld.
     - Ne bolondozzon mama! Jöjjön be az új faluba. Ott jó lesz. Ott van minden. Most építjük a járdát, és van már televíziónk is.
     De az öregasszony nem ment. Csak ült, vagy lézengett az udvaron. Egyszer megpróbálta az udvart felverő gazt gyomlálni, de rájött, hogy felesleges, az idővel és a természettel ő már nem tudja felvenni a harcot.
     Aztán egy későnyári délután kutyaugatást hallott. Kicsoszogott a kisházból. Bodri feküdt az ajtó előtt, farkával sebesen seperte a port, fejét két mellső lábáról felemelve, hálás szemekkel nézett az öregasszonyra és örömében ugatni kezdett. A szabadság öröme, a régi szagok, ízek öröme érződött az ugatásában. Az öregasszonyt nagy-nagy melegség járta át. Letérdelt a kutya mellé a porba, magához húzta a fejét, simogatta, s közben - talán nem is tudott róla - gépiesen suttogta:
     - Bodri... Bodrikám... kicsi kutyus... öreg kutyus...
     ... Aztán összefutott a szeme előtt a világ. Ege elsötétedett, vörös, meg zöld, meg kék, meg sárgán izzó csillagok keringtek...
     Mint egy korhadt, öreg tölgyfa, amelyik már nem bírja a saját súlyát sem, úgy dőlt lassan, szinte zajtalanul a porba. Megpróbált felülni, de visszahanyatlott, és egy utolsó hosszú sóhajjal belemarkolt a porba...
     ...Csend volt a halott faluban. Csak egy közeledő dózer dohogását hordta el messzire a későnyári szellő...