„világ végét” tüzes körnek, jeges lángoló folyónak. Ha ezt megértjük, akkor azt is, hogy az Édenkert az első világ energiából álló, anyagnélküli valóságára értendő. Ami az anyagi forma megvalósulása után változott meg. Tehát olyan értelemben hiába keressük a Paradicsomi kertet, nem találhatunk rá, és nem kerülhetünk oda, csak akkor, ha újra energiává változtatjuk az anyagi formát. Ezért kell Énok „világ vége” leírását is a Világegyetemünkön túli, az „összes űrt magába foglaló régióra” érteni, ahol bepillantást nyerhetett a különböző összetételű univerzumokba, sőt az azon túli dimenzióra, ami megnyílt előtte. – Innen a világ végére mentem, nagy állatokat láttam és mindegyik más fajhoz tartozott és sok madarat láttam és mindegyiknek más alakja volt, más hangja és más szépségű tollazata, mert minden űrnek más tartalma volt. Az állatoktól keletre láttam a világvégét, azt a helyet, amelyen az égboltozat nyugszik és az ég kapui tárva

voltak. Vagyis Énok előtt megnyílt az „összes űrt magába foglaló régió”. Ott láttam, hogy a csillagok az égből kiléptek, és megszámláltam a kapukat, amelyeken át kiléptek. Az Ősforrás határán túl című könyvemben én is részletesen leírtam az „összes űrt magába foglaló régió” nyílásait, amik ha megnyílnak, mindegyikbe egy Fekete Lyuk tapad, hogy a megsemmisülésre ítélt űrök oda belebuggyanhassanak. – Énok ezt úgy fejezi ki, hogy a csillagok az égből kiléptek. Ezután Énok egyik legizgalmasabb, legfantasztikusabb dolgát írja le, éspedig azt, hogy bepillantást nyerhetett az Űrön túli kitáruló Fekete Lyukakba. Ez ma elképzelhetetlen, mivel már tudjuk, hogy az Univerzumban létező Fekete Lyukak közelébe semmi nem kerülhet, mert mindent magukba szippantva elnyelik, még a fényt is, akár az űrön túliak.