Kenyérbél

Megkelt kenyér bélelve,
gyökere erős hegyeket
ölelve fut a forró
gyújtósára, le a
lapos rónaságra,
belesimul az én lelkem,
szülőföldem vad búzája.

Magyar vízzel meglocsolva,
fényes, kemencés kenyér,
ízéből fonódik a szó,
roppanón törik a héj,
s vackommá válik az élet,
rá apró mosolyt szitál,
míg könnyes köpönyegét
teríti rám a nyár.

Imádság

Felszabdalni az időt,
óezüst kegyelemre,
s belefésülni a térbe,
hogy csíkjai szétszéledjenek.
Felcserélni a lehetetlent,
sok, apró talánra,
s reménnyel bevetni a szíveket.
Ó Istenem, csak egyszer
és csak ennyit
engedj nekem!