ugrani készülök

úgy állok itt
a csempe fúgáján
ugrásra készen mint
ki a híd peremén át bámulja
a bomló habot
mint az elme
a megőszült hajtövek alatt
oly fémes a nyers hideg
a korlát falán
ott jeges fagyott a láb
itt vöröslőn csurog az erekről
a forró víz patakja talpam alá

ugrani készülök

Megmaradási törvénytelenség

Ott marad-e
izzadságod a lepedőn,
s ott marad-e
magadból valami,
vagy csak a
leomlott falsarka marad,
hová egy pohár repült egykor
mintha már,
senki nem tudna megjavítani,
se álmot,
se kívánalmat,
a másokét,
- neked nem is volt talán,
s mikor utána indulsz,
már nem marad nyomodban ott,
csak egy töredék név,
valami sárga lap alján.
Vagy a vasalatlan ruhák,
a gyomlálatlan kert,
a gaztalanság hite,
mikor látni mer szemed,
hogy épp olyan bűnös is...
és milyen egy dög vagy!
Mégis-mégis ítélni,
s vágyni mersz -

Mennyi az időd,
s melyik a valóság,
melyik a végzetes igaz?
Maradsz-e kurvája
a lemondásnak.
- mert lehetsz,
vagy leszel, ki indul
s így is megcsalat.
Múltat,
magára rántott arcokat,
szelídséget, elvárásokat,
hűséget,
holtod-holtomiglant,
és ezer "miértisígycsináljukat",
- pedig minden ellentmond neki,
bárki kivel szólni mersz:
a szív és az agy.
És mégis, és mégsem,
változik semmi
csak a törések nyomán,
szétfeszítenek -
gondolatok átkozódnak benned
míg lassan,
egymásnak ők is lefekszenek.
Aztán hirtelen halál.
Ki tudja mi hal meg,
Te, vagy az érzelem?
Melyik a jobb,
és kiben marad annyi,
hogy ez valahol,
másnak
könnyebb legyen?