Élt egyszer a messzi északon egy pirospozsgás, szőkésbarna hajú kedves kislány. Szépnek, de hidegnek és egyhangúnak találta szülőföldjét. Ezért még gyerekkorában elhatározta, hogy ha felnő, itt hagyja szülei világát.
Olyan helyre vágyott, ahol sokféle ember lakik, ahol mind a négy évszakot megtalálhatja, s ahol még tudnak bizakodni. Megunta a hosszú, sötét teleket, a bezárkózó viselkedést.

Amikor betöltötte a 18. életévét, vette a nagy hátizsákját, a hitelkártyáját, útlevelét. Mielőtt nekivágott a világnak, szeretetre méltó szüleitől így búcsúzott el:
- Ne várjatok engem haza! Keresek egy olyan helyet a világon, ahol megtalálom a múlt-jelen-jövő reményt adó összefonódását.
- Nagy utat kell addig megtenned, édes lányom! – válaszolt erre csöndesen az apja.
- Kívánom neked, hogy – ha jó messze is innen – de valahol megtaláld, amit keresel – búcsúzott önzetlen lemondással gyermeke elvesztésekor édesanyja.

Főhősünk már modern mese főszereplője, így nem vitt magával hamuban sült pogácsát, csak néhány készen vásárolt szendvicset.
Búskomor szülei kikísérték őt a vasútállomásra, s ott a leghamarabb induló vonatra fel is szállt. Amint kevés kis csomagját elhelyezte, a kalauz már sípolt is.
Integetett, s közben arra gondolt:
- Vajon mikor látom újra ezt a földet?

A vonat kigördült elhaladva a jól ismert és gyerekkorában megszeretett épületek, utcák előtt.
A csendes zakatolás gyorsan álomba ringatta. Több órán át mélyen aludt. Álmában olyan helyre vetődött el, ahol az emberek szerettek ünnepelni és jókat enni. Sokféle arcforma mosolygott vissza rá, miközben hívógatóan, érthetetlen nyelven beszéltek hozzá.
A vonat ritmikus zakatolása hirtelen megszűnt, komphajóra állt be, majd rövid száguldás után beérkezett a célállomásra.
Apró termetű, fekete hajú, vágott szemű emberek sürögtek-forogtak a hipermodern pályaudvaron. Mindenütt digitális kijelzőket, megnyújtott orrú vonatcsodákat látott. Mély várakozással szállt le felfedező útjának első állomásán. A főtérre kiérve hatalmas felhőkarcolókat látott. Elámult, északi szülővárosában a húszemeletes toronyház volt a legnagyobb épület.
Ebben az országban minden nagyon célszerűnek tűnt. Óriási tömeg volt mindenütt. A japánok rohantak, ahogy az a nagyvárosi életformában szokás.
Ingrid felcsapta útikönyvét: kíváncsian olvasta, hogy nyers halat esznek, precízen dolgoznak, és a legfejlettebb technológiákat alkalmazzák. Sétálgatott, ismerkedett az itteniekkel, majd egy padon elfogyasztotta utolsó otthonról hozott szendvicsét is.
Első benyomásai után úgy döntött: továbbutazik. Beszállt egy taxiba, s elvitette magát a repülőtérre. Ott jegyet váltott egy afrikai országba tartó repülőgépre.
Hosszú, fárasztó utazás után megérkezett a mesekönyveiből elefántok, zsiráfok, antilopok országának megismert titokzatos helyre. A fővárosból kiérve azonban rémisztő szegénységet tapasztalt. A sovány fekete bőrű, göndör hajú gyerekek rozoga viskókban laktak, kéregetésből éltek. Vastag szájuk és mélyen ülő fekete szemük nagy ellentétet sugallt.

Befizetett egy szafarira, s közben kísérőjétől igyekezett minél többet megtudni erről a gyerekkorában sokszor elképzelt országról. A valóság lesújtó hatással volt rá. Munkanélküliség, éhezés, katonai erőszak, gyakori kormányváltás, mindennapos orvvadászat. A természet és az állatok szépsége, a szavannán megcsodált naplemente sem tudta kárpótolni a rossz tapasztalataiért.

A hajnal ismét repülőgépen találta. A két egzotikus ország után az észak-amerikai kontinensre volt kíváncsi. Az itt látott szebbnél szebb felhőkarcolók minden képzeletét felülmúlták. De az amerikai harsány életforma nem marasztalta őt néhány napnál tovább.
- Megpróbálkozom Európa felfedezésével – döntötte el esti sétája közben.

Több hét alatt megismerkedett Nyugat-Európa országaival. Egyre beljebb ért Európa szívéhez. Talált itt egy különlegesen „elvadult” országot, amely egyszerre próbált európai lenni, miközben újra felfedezte a hagyományait. Fekvése gyönyörű, éghajlata olyan, amilyenre vágyott: az üde tavaszt hosszú, meleg nyár követte. Az ősz csak mértékkel volt esős, a tél pedig jóval rövidebb és enyhébb, mint északi otthonában eddig.
Ingrid az embereket barátságosnak, vendégszeretőnek találta. Ugyan nem élnek olyan jól, mint Amerikában vagy Nyugat-Európában, mégis bizakodnak. Generációról generációra avval biztatják egymást, hogy ennyi rossz után most már csak jó következhet.
Képesek hónapokon, sőt akár egy éven át ünnepelni fennállásuknak ezeréves évfordulóját. A fergeteges fővárosi nyári ünnepléssorozat után Ingrid valamilyen csöndes vidéki faluba vágyott. Frissen szerzett barátai azt javasolták, utazzon el az ország keleti részébe.
Hallgatott a baráti tanácsra. Nagy érdeklődéssel nézte meg a szőke Tiszát, amely annyi izgalmat okozott tavasszal az itt lakóknak. Mindenütt frissen épülő házakat látott. Nem értette: volt olyan idevalósi, akit már kétszer kiöntött az árvíz, de ő mégis maradt.
- Mi az az erő, ami ideláncolja őket? – töprengett magában Ingrid.

Egyre jobban érezte itt magát, még ugyan nem tudta megmagyarázni, hogy miért, de valami maradásra bírta.
Sorra járta a kedves falukat, mígnem eljutott a Máriapócsi bazilikába. Megállt a hívogató Mária-kép előtt. A templomban csönd volt és áhitat.
Hosszan álldogált és gyönyörködött a bőven aranyozott képben. Ahogy megbabonázva nézte, egyszer csak úgy tűnt, mintha könnyezne. Jobban figyelni kezdte: lassan gördültek le a könnycseppek Szűz Mária szeméből az üveg alatt. Azt hitte, káprázik a szeme. De tisztán látta.
Hirtelen nem tudta, mit csináljon. Szaladjon és hívjon oda embereket, vagy maradjon nyugton, s élvezze a csoda minden pillanatát. Az utóbbinál döntött. Jól tette, mert az egész nem tartott néhány rövid percnél tovább.
Mélyen gondolkodóba esett, vajon mitől olyan szerencsés, hogy részesülhetett ebben a felfoghatatlan tüneményben. Mereven nézte az oltárt, mikor beléhasított a válasz:
- Ez volt a jeladás, hogy itt kell maradnom! Ez az a hely, amit régóta keresek!
Hirtelen megértette az utazás elején átélt álmát is. Minden marasztalta őt: a sokféle, bizakodva élni tudó és akaró, érthetetlen nyelven beszélő barátságos nép.
- Meg akarom ismerni ennek az országnak a múltját, részt fogok venni a jelenében, s itt fognak a jövőben felnőni a gyerekeim.

Így talált rá kicsi hazánkra és reménységére a messzi északról jött világjáró lány, aki boldogan él még ma is közöttünk.

 

Vissza a tartalomjegyzékhez