Előre bocsátom, hogy én orvos vagyok, és egyáltalán nem vagyok – hogy mondani szokták – a szavak embere, de a történet, amely a közelmúltban itt esett meg a mi kis városunkban, melynek, mint orvos, jómagam is részese voltam, fordulópontot jelentett az életemben. A robotos hétköznapok sodrában közömbösen megyünk el az élet kisebb-nagyobb csodái mellett. Ám egyszer csak kinyílik egy ablak és hirtelen beárad a fény, és az ember rádöbben, hogy a legnagyobb csoda ezen a földön, maga az élet.
Karin Schmidt hetedikes gimnáziumi tanuló az én páciensem volt. Ő fiatal kora ellenére súlyos kereszteket cipelt.
Először is vakon született. Soha nem adatott meg neki az az élmény, hogy lássa az őt körülvevő világot. Egész élete örökös sötétségben telt. Csak a hangokra és az illatokra támaszkodhatott, ráadásul születésétől kezdve komoly szívbetegsége is volt, amely sajnos egyre súlyosbodott. Amint a gyermek elérte a pubertás kort, az állapota kezdett aggasztóvá válni. Olyannyira, hogy a tanulmányait is fel kellett függesztenie, mire hetedikes lett.
A helyzet úgy alakult, hogy már hónapokat kellett az osztályunkon eltöltenie így csak pár napra mehetett haza a szüleihez. Ilyenkor mindig felkereste az iskolát ahol tanult. Néha egy-egy órára is beült. Iskolatársai minden egyes alkalommal szeretettel fogadták őt, kivéve Utét, aki éppen az esztendőben került Karin osztályába. Eddig két középiskolából csapták őt ki zűrös ügyei, magatartásproblémái miatt azzal, hogyha itt sem fog megváltozni, végleg kizárják őt az ország valamennyi középiskolájából.
Mivel nagyszünet volt, a lányok éppen kint tartózkodtak az udvaron. Ute vette észre a kapuban álló kislányt.
- Nézd csak! A Csóka! – kiáltott fel Ute.
- Nem Csóka! Cinke. – válaszolt Gertrúd, és futottak a kapuba Karinhoz.
- Nem Cinke! Csóka.
- Cinke, ha mondom! – válaszolt Gertrúd.
- Mi van lányok? – kérdezte Karin.
- Légy szíves magyarázd meg már ennek az okos csajnak – és Utéra mutatott –, hogy Cinkének, és nem Csókának hívnak.
- Én ezzel az alakkal, hogy lehetnék csóka? – nevetett Karin.
- Igaz, hogy új szívet kapsz? – kérdezték tovább az osztálytársai.
- Erről egyelőre még nincs szó, mert ehhez előbb még donort kell találni, és csak azután jöhet szóba a műtét.
- Nézzétek! – kiáltott fel Ute – Jönnek a fiúk!
A gimnázium üdvöskéi, a kosaras fiúk tűntek föl. A lányok – Gertrúd kivételével – azonnal faképnél hagyták Karint, és a fiúk elé szaladtak.
- Képzeld Karin, van egy új osztálytársunk, André, aki Kanadából érkezett – közölte Gertrúd – első ligás kosaras, és velünk fog érettségizni.
- Tényleg? – kérdezte Karin.
- Ute meg bele van zúgva, mint egy nagyágyú.
- Csakugyan? – nevetett Karin.
A fiúk most járatták a labdát egy kicsit a lányok nagy-nagy örömére. A labda most éppen Karin elé pattant. Az új fiú, André szaladt oda érte. Amikor a fiú meglátta Karint, szinte földbe gyökerezett a lába.
- Te ki vagy? – kérdezte André.
- És, te ki vagy? – kérdezett vissza Karin.
- Igazad van – jött zavarba André, és bemutatkozott Karinnak.
Természetesen Ute azonnal ott termett, de Andrét ez egy cseppet sem zavarta, és azonnal randevút kért Karintól ott a többi lány füle hallatára, akik Ute kivételével azonnal zavartan félrehúzódtak. Ekkor megszólalt a nagyszünet végét jelző csengő. Karin elindult a kapu felé, André pedig a nyomában. Amikor Karin távozott, Ute odalépett hozzá:
- Figyelj André! Én csak jóindulatból figyelmeztetlek téged, hogy kár belezúgnod ebbe a kis fruskába, mert teljesen vak, és az orvosai szerint kb. fél éve van még hátra. Tudod, a szíve. És most egy ilyen love story?
- Kösz a jóindulatodat! Egészen meghatódtam tőle! – válaszolta André epésen és otthagyta őt.
Lejárt az engedélyezett szabadság ideje és visszahozták Karint – akarom mondani Cinkét – az osztályunkra. Előtte azonban még a két gyerek – Karin és André – találkozott. Karin hitte is, nem is, hogy aki szinte minden lányt megkaphatott volna a suliban, pont vele akar járni.
André – bár nagyon zárkózott fiú volt -, ezen a délutánon mégis megnyílt Karinnak. Elmondta neki, hogy egy árvaházban nőt fel, a szüleit nem is ismeri, és amikor meglátta Karint, hatalmába kerítette egy új érzés. Úgy érezte, hogy végre tartozik valakihez. Karint őszintén meglepte a fiú vallomása, és úgy tartotta fernek a dolgot, hogy őszinteségre őszinteséggel válaszol.
- Kár, hogy nem láthatlak André, mert örökös sötétségre ítélt a sors. A hangodból érzem, hogy őszinte vagy hozzám. Úgy érzem, nincs okom, hogy kételkedjem a szavaidban. Úgy illik hát, hogy én is fer legyek hozzád. Az osztálytársainktól már bizonyára mindent tudsz rólam.
- Igen. – válaszolta André.
- Van még valami. – folytatta Karin.
Elmondta, hogy nagyon rosszak az életkilátásai, hogy ma már ott tart, hogy az év tizenkét hónapjából nyolcat a korházban kell eltöltenie.
- Mondd, mennyit ér az ember, hogyha már tervezni sem mer? – kérdezte Andrétól Karin.
- Nem engedem, hogy elveszítselek! – felelte André, miközben átölelte a lányt.
Az édesapja hozta be őt a kórházba, akit szemmel láthatóan egyre inkább megviselt lánya állapota. Aznap délelőtt több műtétem is volt, ezért Schmidt úrnak – Karin apjának – sokáig kellett rám várni.
Sokan úgy gondolják, hogy mi természetfölötti képességekkel vagyunk megáldva, és olyasmiket kérnek tőlünk, amire mi nem vagyunk képesek. Nincs torokszorítóbb látvány egy gyermeke életéért könyörgő édesapánál. Ilyenkor mindig azt szoktam mondani:
- Higgyék el, Isten a legjobb doktor. Egyedül ő képes csodákra. Mi az ő könyvéből, a Teremtés könyvéből próbáljuk ellesni a titkokat. Van úgy, hogy sikerül jól értelmeznünk az összefüggéseket, és sajnos olyan is van, hogy nem sikerül megfejtenünk a titkokat.
Másnap reggel André osztályában egy fiatal tanár élete első órájára készült. A tananyag – amelyből neki elő kellett adni – bevezetés a filozófia tudományába, ezen belül is az igazságról, mint fogalomról kellett beszélnie.
Persze, én már tisztában vagyok azzal, hogy minél több időt töltünk el itt a földi életben, annál kevesebb egyértelmű fogalmat találunk. Így van ez az igazsággal is, mert voltaképpen mi is az igazság? Egyáltalán létezik ez a fogalom? És, ha létezik ez a fogalom, akkor külön igazsága van az oroszlánnak, külön a gazellának? Nem beszélve a politikusok igazságairól, akik rendszerint szándékosan összezavarják a fogalmakat, hogy az átlagember képtelen legyen eligazodni az összekuszált fogalmak útvesztőiben.
De, az is lehet, hogy az igazság igenis létezik, csak mi túlságosan gyávák és megalkuvók vagyunk ahhoz, hogy meglássuk, pláne, hogy merjük is felvállalni és kimondani. Irigyen és meghatódva nézem a fiatal barátaimat, ahogyan lángoló arccal és tiszta tekintettel kiállnak az igazság mellett, amely számukra egyszerű és magától értetődő.
André hittel és mély meggyőződéssel vallotta, hogy az igazság mindig győz. Hiába csűrik, csavarják, előbb-utóbb napvilágot lát. Ilyenkor felsóhajtok magamban, és azt gondolom, hogy de jó lenne, ha ezt a világon mindenki így gondolná.
Az óra végén Gertrúd felkiáltott:
- Nézzétek csak ki áll a kapuban?
- Karin. – mondták a lányok.
- Úgy látszik, kiengedték őt a kórházból, had levegőzzön egy kicsit, mielőtt feldobja a talpát! – szólt közbe Ute epésen.
Ezt már André nem hallotta, mert szaladt le a lépcsőn, hogy mielőbb találkozhasson Karinnal.
A két gyerek ezen a délutánon találkozott utoljára. Karin mintha csak érezte volna ezt, hevesen, minden gátlását levetkőzve kínálta fel magát a fiúnak.
- A tiéd akarok lenni. Szeress nagyon. Lehet, hogy ez az utolsó alkalom! – és hevesen ölelte, csókolta a fiút.
Ha hangodat hallom,
Úgy lángol az arcom.
A szívem megdobban,
Felsóhajtok halkan.
Mióta vártalak,
És eljöttél végre.
Fény gyúlt egy perc alatt
Az örök sötétbe.
Már késő este volt, amikor a fiú hazakísérte a lányt. Édesanyja keményen meg akarta őt dorgálni, de látta, hogy lánya szinte sugárzik a boldogságtól.
Karin boldogsága tiszavirág életű volt. Még aznap éjszaka rosszul lett, és mentővel kellett őt kórházba szállítani.
André pár nap múlva virágcsokorral a kezében felkereste Karint a lakásukon.
Édesanyja fogadta őt, aki most látta először Andrét szemtől szemben. A fiú csendesen elmondta neki, hogy mi járatban van, hogy Karint keresi, akivel kölcsönösen szeretik egymást. A fiú maga sem hitte, hogy ezt a szót, hogy szeretik egymást, ilyen könnyedén ki tudta mondani, de most olyan magától értetődőnek tűnt az egész. Az asszony a lányától már sok mindent hallott Andréról, akit ő is, így első látásra szimpatikusnak talált. Szomorúan mondta el a fiúnak, hogy a lánya már harmadnapja kómában fekszik a kórház intenzív osztályán. Senkit sem engednek be hozzá. Ők is csak üvegfalon keresztül nézhetik őt.
André a virágcsokrot az asztalra tette és könnyel a szemében, halk köszönés kíséretében távozott. Iszonyúan fájlalta a fejét. Úgy érezte, mintha egy nagykalapáccsal belülről döngetnék a fejét, mint egy hordót. Amint kilépett a ház kapuján, egyből Utéba botlott, aki az úton végig követte őt, és a kapu előtt várt rá. Még egyszer megpróbálkozott Andrénál. Elmondta neki, hogy ő sokkal régebb óta szereti őt, mint Karin, de a fiú kézlegyintéssel elhessegette a lányt. Ute a visszautasított, csalódott nők minden bosszúálló haragjával a hangjában André után szólt.
- Remélem elmondták neked ebben a házban, hogy a libuskádat a kórház intenzív osztályán keresd, ahol már harmadnapja fekszik kómában! Na, jó éjszakát, kisfiú!
André válaszra sem méltatta Utét, csak ment tovább a maga útján, de érezte, hogy egyre jobban fáj a feje.
Másnap ismét felkeresett engem Karin édesapja, Schmidt úr. Kénytelen voltam az igazságot elébe tárni a lánya állapotáról. Közöltem vele, hogy véleményem szerint itt már csak egy gyors szívátültetés segíthet. Schmidt úr kétségbeesetten tárta szét a kezét.
- De, honnan vegyek én új szívet a lányomnak? Csak a sajátomat tudnám neki felajánlani. Azt szívesen fel is ajánlom.
- De, hát – közöltem vele – az Ön szíve is csak alig van valamivel jobb állapotban, mint a lányáé. Mit kezdhetnénk vele?
- Akkor mit tegyek doktor úr? – kérdezte kétségbeesetten az édesapa.
Én nem tudom miért, de azt mondtam neki, azt tanácsoltam, hogy a megoldás ezúttal már az Isten kezében van, bízzuk rá a dolgot.
Másnap André rosszul lett az iskolában. Amikor a fiú összeesett, és képtelen volt feltápászkodni, azonnal hívták a mentőket. A fejét fájlalta iszonyatosan. Amikor a mentő megérkezett, André minden erejét összeszedve a mentőtisztnek intett és szaggatottan elmondta neki, hogy ő tisztában van vele, hogy meg fog halni, és arra kérte a mentőtisztet, és mindenkit, aki hallja, amit ő mond, hogy közöljék a kardiológián a professzor úrral, hogy a szívét felajánlja Karin Schmidt kisasszonynak, aki az intenzív osztályon kómában fekszik és szívátültetésre vár. Kérte, hogy ezt azonnal közöljék a professzorral, hogy fel tudjon készülni az életmentő műtétre.
A diáktársai döbbenten hallgatták André utolsó szavait.
- Nem olyan könnyű ám meghalni fiatalember? – vigasztalta a mentőtiszt. – egy hét múlva már itt fog játszani a többi sráccal, majd meglátja.
- Mi baja van Andrénak? – kérdezték a fiúk a mentőst.
- Agyvérzés. – volt a válasz.
A fiúk döbbenten álltak és ismételgették a mentőtiszt szavait.
- Agyvérzés? Agyvérzés?
Az agyvérzés ebben a korban még nem szokványos betegség. Szerencsére nagyon ritkán fordul elő.
A filozófia tanár, aki végig tanúja volt az esetnek, felajánlotta, hogy ő szívesen elkíséri Andrét a kórházba, mivel Andrénak nincsenek szülei. A mentőtiszt bólintott. A sofőr nagy gázt adott, és a mentő szirénázva rohant a kórházig.
Én akkor éppen egy orvos kongresszuson voltam Londonban. Este a szállodában már várt a hír, hogy Karin Schmidtnek alkalmas donort találtak a szívátültetéshez. Én Andrét nem ismertem, tehát fogalmam sem volt, hogy ki a donor, és honnan van, de azonnal csomagoltam, és a hajnali géppel hazajöttem. A repülőtérről egyenesen a kórházba mentem, ahol addigra már megkezdték Karin felkészítését a szívátültetésre.
Másnap az iskolában futótűzként terjedt el a hír, hogy meghalt André.
Ez a hír szabályosan sokkolta André diáktársait, hiszen nagyon népszerű volt, nagyon szerették őt.
Bő három hónap telt el a műtét óta. Behívattam Karin szüleit.
- Azért hívattam ide Önöket, mert örömmel közölhetem, hogy haza vihetik a beteget. Túl van már a közvetlen veszélyen.
- Köszönjük professzor úr! Hálásan köszönjük.
Leírhatatlan volt a szülők boldogsága.
- És milyenek a kislányunk életkilátásai?
- Határozottan állíthatom, hogy jók. A szervezete befogadta az új szívet.
- Professzor úr! A kislányom állandóan Andrét keresi. Mit mondjunk neki, hol van? – kérdezte tőlem az édesanya.
- Életem legnehezebb kérdését tették fel. Nem tudom. Jó volna legalább egy évig megkímélni őt a tények közlésétől. Találjanak ki valamit.
- Igen is, professzor úr.
Nem tudom miért, de valahogy rossz érzésem támadt. Mielőtt a kislányt hazavitték volna, még egyszer alaposan megvizsgáltam, de nem találtam semmiféle rendellenességet. Nyár vége volt, közeledett a szeptember, amikor Karint a szülei hazavitték.
Ismét eltelt három hónap. Már a novemberi szél rohant végig a városon, és nagy fekete varjak károgtak a park fáin, amikor Karin osztálytársai között ismét megjelent Ute. Kirívó volt és nagyképű. Bár senki sem kérdezte meg tőle, hogy hol a fenében volt eddig, de ő ennek ellenére elkezdte osztálytársai kioktatását.
- Hallom, meglátogattátok a nagy beteget!
- És te miért nem jöttél velünk? – kérdezték a lányok.
- Mert én nem vagyok olyan hülye kispolgár, mint ti. – folytatta Ute.
- Nézzétek a nagypolgárt! – vágott vissza Gertrúd.
- Igen is, kispolgárok vagytok, és árulók. Talán már elfelejtettétek Andrét? – replikázott Ute.
- Hogyan felejthettük volna el? – kérdezték a lányok.
- És ti még meglátogattátok azt a hülye kis libát, aki tönkretette őt?!
- Te is tudod, hogy ez nem igaz! – vágott vissza Gertrúd.
- Nekem beszélhettek picinyeim.
- Na jó! Ebből elég! – kiáltotta Gertrúd idegesen. – Lennél szíves inkább az érettségivel foglalkozni? Vagy ha nem, akkor legalább hagyjál minket tanulni. Jó?
- Jól van kispolgárok! Én miattam tanulhattok. Érettségi? Jellemző a kispolgári mentalitásotokra – folytatta Ute. – ha nem tudnátok gyermekeim, nem az érettségi fontos, hanem az, ami utána jön, az élet.
- Miért, te már tudod, hogy mit fogsz csinálni majd az érettségi után? – kérdezték a lányok.
- Már hogyne tudnám? A Klevor bárba megyek.
- A Klevor bárba? Hiszen az egy szex klub! – Kérdezték a lányok hitetlenkedve.
- Az, pontosan az, de ott lehet ám sok pénzt keresni. Mire ti felocsúdtok, én már menő leszek. És amíg ti finnyás kispolgárok a komputerek előtt vakoskodtok, én a Bahamákon fogom kipihenni a nem mindig kellemetlen éjszakák fáradalmait, mert a világ üzlet, gyermekeim. Még hozzá nagy üzlet. Na persze, ehhez ész is kell!
Ute felállt és kifelé indult. A lányok megkönnyebbülten néztek utána. Végre zavartanul tanulhattak. Gertrúd azonban észrevette, hogy Uténél egy nagy kés van.
- Hová mész Ute? – kérdezte.
- Á. Csak járok egyet. – válaszolt Ute.
- És, minek ahhoz a kés?
- Nézd, már milyen szórakozott vagyok! De, ha már nálam van, akkor viszem magammal. Sosem lehet tudni. – felelte Ute, és kilépett az ajtón.
Pár pillanat múlva Gertrúd is felállt.
- Te hová mész? – kérdezték tőle a lányok.
- Megyek megfékezni ezt az őrültet. – válaszolta Gertrúd és ő is távozott.
- Tulajdonképpen mi történik itt? – kérdezték egymástól a lányok, de senki sem tudta a választ.
Egy jó félóra múlva csengettek Schmidték ajtaján. Karin nyitott ajtót.
- Szia Karin. – köszönt idegesen Ute.
- Szia. – köszönt vissza gyanútlanul Karin.
- Az őseid? – érdeklődött idegesen Ute.
- Ki? – kérdezett vissza gyanútlanul Karin.
- A szüleidet kérdeztem! – felelte Ute.
- Ja! Ők dolgoznak. – mondta Karin.
- Egyedül vagy? – kérdezte Ute még idegesebben.
- Igen. Egyedül. – válaszolta még mindig gyanútlanul Karin.
- Na, akkor idefigyelj te liba, csóka, cinke, vagy akármi.
- Cinke! – vágott közbe Karin.
- Jó, ez most tök mindegy. Mit tudsz Andréról?
- Nekem azt mondták, hogy visszament Kanadába a nagybátyjához.
- Még hogy Kanadába? És te elhitted? Te kis hülye!
- El. Miért?
- Mert André meghalt.
- Micsoda? Ugye csak viccelsz? – kérdezte ijedten Karin.
- Én nem szoktam viccelni! – válaszolt Ute – És mit gondolsz, kinek a szívét kaptad meg?
- Csak nem? – kérdezte könnyek között Karin.
- De igen picinyem. – felelte Ute fenyegetően.
- De hát ez nem lehetséges. – szólt ismét Karin.
- Már miért nem volna az? – kérdezte Ute és elővette a nála lévő kést. – Én most eljöttem André szívéért, mert az a szív nem téged illet, hanem engem! – És egyik kezével torkon ragadta Karint, a másikkal pedig magasra emelte a nála lévő kést. Karin felsikoltott.
Ebben a pillanatban két rendőr rúgta be a bejárati ajtót, és rávetették magukat Utéra, aki kiejtette kezéből a kést. Karin hangtalanul esett össze. Ekkor lóhalálában érkezett meg Karin édesapja.
- Mi történik itt? – kérdezte a rendőröket.
- Most már semmi uram. – válaszolták a rendőrök – Nyugodjon meg uram!
- Rohadt, szemét zsaruk! – sziszegte Ute – hogy dögölnétek meg!
Az ajtóban sápadtan megjelent Gertrúd.
- Szóval, te voltál az áruló, te rohadt ribanc! Ne félj, mi még találkozunk!
A rendőrök közben megbilincselték Utét és mintegy válaszképpen csak annyit mondtak neki:
- Erre a találkozóra még egy jó pár évet várnia kell kisasszony! – és elvezették a megbilincselt lányt. Gertrúd és Karin édesapja a heverőre emelték az ájult Karint és megpróbálták őt élesztgetni.
- Ébredj kislányom! – kérlelte őt folyamatosan az édesapja, miközben Gertrúd szívmasszázzsal próbálkozott és folyamatosan ömlöttek szeméből a könnyek.
- Cinke! Cinke! Ébredj fel! – szólongatta elhaló hangon kis iskolatársát.
A történtekről én csak másnap reggel értesültem.
Képtelen voltam hetekig beletörődni abba, hogy a dolgok így alakultak. Aztán egyszer csak rájöttem arra, ha belekontárkodunk az Úristen teremtéskönyvébe, az mindig kockázatos dolog. A törvényeket nem hághatjuk át. Amit abba a könyvbe egyszer beleírtak, azon mi halandó emberek a magunk szerény eszközeivel nem változtathatunk. Az élet pedig a mi kis városunkban is megy tovább. A kereskedők kereskednek, olykor pereskednek, az emberek pedig élik a robotos hétköznapjaikat.
Ha az utcára kilépek, olykor-olykor látni vélem Karin és André alakját, amint az üvöltő autók áradata közben átcikáznak az úttesten, mert tudják, hogy felette állnak az időnek, és az elmúlásnak.
Vége
Következő alkotás vagy vissza a tartalomjegyzékhez