Amikor ezeket az elbeszéléseket olvassa, én már elveszítettem a szemem világát, vagy ahogyan egyszerűbben mondják: megvakultam. Ennyibe került ez a lábodi kaland.
A vak emberek gyakran tiltakoznak az ellen, hogy ők világtalanok. Nos, azok, akik a látásukat az után veszítik el, hogy korábban évekig, vagy évtizedekig láttak, ők a megvakulás után valóban világtalanok lesznek, mert számukra a való világ – másképp kifejezve – az információk 80%-a elvész. Az erdők, a hegyek, a tavak és a városok helyét elfoglalja az áthatolhatatlan, eleinte szürke, majd éjfekete űr. Ezzel együtt most azt mondom Önöknek, hogy nekem mégis megérte ez a földi élet összes gyötrelmes gyönyörűségével együtt.
Szobraimmal – azaz egy alig látó ember szobraival – bejártam a fél világot. Kiállíthattam New Yorkban, Párizsban, Moszkvában, Stockholmban, és a közeli Ausztria és Németország sok-sok városában. Idehaza pedig szinte minden jelentős kulturális Központban. Eddig négy önálló kötetem jelent meg, de már elkészült az ötödik kötetem is. Ezen kívül 47 antológia társszerzője vagyok.
A miskolci Irodalmi Rádió jóvoltából írásaim jó része az éter hullámain keresztül a hallgatókhoz is eljutott. Ezen kívül az Országos Széchényi Könyvtár Elektronikus Könyvtárában Beszélő kövek címmel egy netkötetem is megtalálható.
1994 és 2013 között a Nyitott Kapu Mobil Art Galéria Közhasznú Alapítványt is vezettem, amelynek célja deklaráltan az egészséges és egészségkárosodott képzőművészek alkotásait közkinccsé tenni, bemutatni hazai és külföldi kiállításokon az esélyegyenlőség jegyében.
Sikerként könyvelem el, hogy mindez a szándékunk 106 kiállításon valósult meg. Ebben nagy segítségemre volt néhai első, és második feleségem, Mária és Magdolna. Ebből is bárki láthatja, hogy nem tűrtem, hogy beskatulyázzanak.
Néhány életrajzi adat.
1940. január 3-án születtem a Ráckeve közelében lévő silingi erdészlakban. Édesapám erdészmérnök volt, édesanyám egy jó módú – ma úgy mondanánk – szlovén származású családból származott. Meleg családi fészekben nőttem fel. Középiskolai tanulmányaimat a csurgói Csokonai Vitéz Mihály Gimnáziumban végeztem, majd egy év kihagyásával felvételt nyertem a pécsi Tudományegyetem Állam és Jogtudományi Karára, ahol 1966-ban diplomáztam. Ezt követően pár év hányattatás után – mivel látássérültként nehezen tudtam elhelyezkedni –, felejthető húsz évet töltöttem el a magyar államigazgatásban, mint főelőadó Aszódon.
1985 óta 161 csoportos kiállításon vettem részt szobraimmal, amíg azokat szándékosan össze nem törte egy őrült Lábod községben.
2000-ben Moszkvában egy nemzetközi kiállításon alkotásaimért nemzetközi filantróp-díjat kaptam. 2004-ben a magyar kultúra napján megkaptam a Magyar Kultúra Lovagja címet. 2010-ben pedig Prof. Dr. Szabó Máté ombudsmantól Ombudsmani ezüst-érdemérmet kaptam.
A legbüszkébb azonban arra vagyok, hogy 2014 tavaszán a Szépművészeti Múzeumban egy alkotásommal részt vehettem egy csoportos kiállításon, melynek címe: Tapintható tárlat volt.