Sándor két éve fejezte be tanulmányait az ELTE irodalom és történelem szakán. Egy kelet-magyarországi kisváros gimnáziumában kapott tanári állást. Egy, a közelmúltban nyugdíjba vonuló tanártársa állását és osztályát kapta meg.
Már az első héten nagy próbatétel elé állították. Egy közeli nagyváros állatkertjébe osztálykirándulásra vitte az osztályt. Az osztálykirándulásról tudni kell, hogy ez az egyik legnagyobb próbatétel egy kezdő tanár számára, mert a kamaszok már felnőttnek érzik magukat, és nagyon nehéz fegyelmezni őket. Szerencséjére a gyerekek várakozásán felül nagyon jól viselkedtek. Nyilván lekötötte őket a frissen megnyílt ócenárium, a tengerek csodálatos világa, a színes halak, a cápák, és a bordás krokodilok.
A séta utolsó állomása a rovarok háza volt. Itt is minden rendben simán ment, amíg a tanár úr meg nem látta az óriáspókokat, közöttük is a fekete özvegyet. Neki nem volt tudomása arról, hogy tulajdonképpen pókfóbiája van, Amint nézte ezt a szörnyeteget, ezt a hatalmas pókot, nem tudta levenni róla a szemét. A diákjai csak azt vették észre, hogy a tanár úr fehér, mint a fal, és csuklik össze. Hárman is odaugrottak, hogy elkapják, és gyorsan kisiettek vele az épületből. Sándor szédült, forgott vele a világ, és ha becsukta a szemét, mindig a fekete özvegyet látta, amint hatalmas csáprágóival fenyegető mozdulatot tesz felé.
Negyed óra múlva aztán magához tért. Sűrű elnézést kért a diákjaitól és a velük tartó szülőtől, aztán gyorsan a buszhoz siettek, és hazautaztak.
Sándor másnap, mivel nem volt órája, ismét a nagyvárosba utazott, hogy a kórházban a végére járjon ennek a pókfóbiának. Az orvosok kézről kézre adták. Megveregették a vállát, és megnyugtatták, hogy semmi baja nincs. Átküldték őt a pszichológiára. Itt az asszisztensnő fogadta őt, aki egy sötéthajú, dús szemöldökű nő volt, erős férfi arcvonásokkal. Aki aztán közölte vele, hogy a főorvos úr nem ér rá. Már éppen menni akart, amikor a hölgy hellyel kínálta, aztán behízelgő hangon arra kérte, hogy mondja el mi a problémája, hiszen ő is pszichológusnak készül. Sándor zavarban volt, de a nő szelíden kérlelte, hogy beszéljen.
Sándor maga sem tudta, hogy, hogy nem, de koraeste már a nő lakásán voltak. A nő egy lemezt tett fel a lemezjátszóra. Halk zene áradt az egész lakásban, aztán kisietett a konyhába, hogy vacsorát készítsen.
- Szerencsénk van. Ma rendkívüli meglepetésben lesz részed! – mondta behízelgő hangon.
Sándor egy kissé kínosnak érezte ezt a szituációt, csak téblábolt a lakásban. Egyik lábáról a másikra állt. A legszívesebben otthagyott volna csapot, papot. Aztán az ágy feletti polcon észrevett egy érdekes, különleges cserépkorsót. A korsóra egy hatalmas szem volt festve, és még két nagy füle is volt. Nagy érdeklődéssel nézegette a kancsót. Ezt észrevette a nő, és elnevette magát.
- Látom, tetszik neked! Jó ízlésed van! Tudod, abban vannak az első férjem hamvai, aki életében lépten-nyomon megcsalt. Hát, én meg úgy álltam bosszút rajta, hogy ide tettem az ágyam fölé, és ha bepasizok, akkor legalább ő is részese az én örömömnek. A nyomorult.
Sándor émelygést, és enyhe szédülést érzett. A nő poharakat vett elő, és whiskyvel kínálta.
- Szólíts eztán Kimérának! – és ittak – tudod, ez egy görög szó.
- Tudom – mondta Sándor –, a jelentése többek között: tűzokádó szörnyeteg.
- Így van, és ehhez tartsd magad! – válaszolta a nő, és felkacagott.
Sándor ettől még rosszabbul érezte magát, mert a nő kacagása őt leginkább az afrikai szavannák rettegett kacagó hiénáinak hangjára emlékeztette.
- Gyere ki a konyhába, nézd, meg mi készül.
Sándor kitántorgott a konyhába, ahol újabb meglepetés várta. A látványtól a férfinak szinte földbe gyökeredzett a lába. Két hatalmas languszta várt arra, hogy megfőzzék, és megegyék. Először a rákokra nézett, majd a nőre.
- Úr Isten! Ez maga a fekete özvegy. – hasított bele a felismerés. Úgy érezte, hogy a férj megmozdul a cserépkorsóban és könyörög neki, hogy szabadítsa ki innen. Szédült, és forgott vele a világ. Tudta, hogy azonnal távoznia kell. Azt találta ki, hogy leugrik a sarki boltba valami jobbféle itókáért.
- Minek? – kérdezte a nő. – Van itt mindenféle ital.
- Bízd rám a dolgot! Rögtön itt leszek! – válaszolta, és pánikszerűen kisietett a lakásból.
- Siess vissza – hallatszott a nő hangja –, mert elhűl a vacsora!
Sándor rohant, rohant le a lépcsőn. Egy helyen meg is csúszott, majdnem lezuhant, de időben megkapaszkodott a korlátban. Mire a földszintre ért, pont akkor ért le a lift is az emeletről. Azt hitte, Kiméra jött utána, de nem, mert egy idős bácsi szállt ki nagy nehezen a liftből.
Ennek ellenére újra hallotta Kiméra hátborzongató kacagását, ezúttal a liftből. Sándor rohant, futott a lépcsőn, hogy minél előbb az utcán lehessen. Aztán futás a legközelebbi buszmegállóig. Meg sem nézte, hogy milyen buszra szállt, de szerencséjére a busz éppen az állomásig vitte. Itt felült az első vonatra, amely éppen indulóban volt. Amikor végre hazaért, és az ismerős állomáson leszállt, háromszor is körülnézett, hogy nem követi-e őt a fekete özvegy. Aztán futásnak eredt, és hazáig futott. Amikor becsukta maga mögött az ajtót, kétszer is rázárta a zárat, és lerogyott a rekamiéra. A fejében egy egész vonat zakatolt.
Váratlanul megszólalt a telefonja. A telefonja közelébe sem mert menni. Az egy darabig csörgött, aztán elhallgatott. Másnap reggel ismét megszólalt a telefon. Sándor lassan, óvatosan közel ment a telefonhoz, felvette, de jó messzire eltartotta magától a kagylót. Az édesanyja hangját hallotta:
- Te vagy az, kisfiam? Már tegnap is kerestelek! Hol voltál? Mi van veled?
- Nincs semmi különös. Köszönöm jól vagyok. – válaszolta Sándor.
Három hónap múlva a tanár úr már az ország másik végében, korábbi helyétől 400 km-re kapott állást, ugyancsak egy kisváros gimnáziumában. Szinte menekülés szerűen hagyta el korábbi munkahelyét.
Telt, múlt az idő! Tavaszra nyár jött. Egy szép nyári estén ott állt a könyvesbolt kirakata előtt, és vágyakozva nézte a frissen megjelent könyveket. Ekkor váratlanul elébe tippent Kiméra.
- Rossz fiú! – szólalt meg a nő szemrehányó hangon – hova tűntél azon az estén?
- Hát Te? – kérdezte halálsápadtan Sándor.
- Én? – kérdezett vissza Kiméra – Itt érettségiztem és most eljöttem a 20 éves érettségi találkozónkra, de szerencsére idejében angolosan leléptem, és erre Te, mintha csak rám várnál, itt állsz a kirakat előtt.
Sándor valamit motyogott ijedtében.
A nő csak folytatta:
- De, ma este nem szabadulsz meg tőlem ilyen könnyen! Rossz fiú!
Vége
Következő alkotás vagy vissza a tartalomjegyzékhez