A katona a hegyekről jött. Csatakos volt és fáradt. A kis ház ajtaját egyszerűen csak berúgta. Géppisztolyát maga elé tartva kiáltotta:
- Mindenki a falhoz!
Mocorgás félét hallott odabent, és mert a szeme még nem szokta meg a félhomályt, újból kiáltott.
- Még egyszer nem mondom!
Géppisztolyával fenyegető mozdulatot is tett a nagyobb nyomaték kedvéért.
- Éhes vagyok! – dobbantott a lábával a katona.
Erre sem érkezett semmi válasz. A katona hirtelen a sarok felé fordult, ahonnan az imént a halk nyöszörgésfélét hallotta.
- Mondom, éhes vagyok! – harsogta újra, de a torkán akadt a szó, mert a sarokban három kisgyerek kucorgott, reszketve a hidegtől és a félelemtől.
Tüzetesen átkutatta a kis helyiséget, de ott élelem még nyomokban sem volt. A kis ház többi helyisége rommá volt lőve. Ott tehát nem volt mit kutatnia. Lekanyarította hát az oldalzsákját és kotorászni kezdett benne. Nagy sokára valami kenyérféle akadt a kezébe, és enni kezdett. Mohón falt, ahogyan a katonák a háborúban falnak.
Egyszer csak ott állt a három éhes gyerek közvetlen előtte.
- Takarodjatok! – mordult a katona, de a gyerekek nem mozdultak.
- Nem hallottátok? – mordult újra, de képtelen volt szembenézni a három kis tolakodóval. Azokkal a tekintetekkel nem is lehetett szembenézni. Ezekkel a kerekre nyílt koravén gyermek tekintetekkel, hogyan tudnának szembenézni a tábornokok, a bankárok, a politikusok, a háború csinálói? Vajon elszégyellnék magukat?
A katona egy falat ennivalót nyújtott a legkisebbik felé. Az hirtelen elkapta és befalta. Alig kapott közben levegőt. Azután a középső, majd a legnagyobb következett.
- Hé, és nekem mi marad? – kiáltott felocsúdva a katona.
A gyerekek kezdtek felengedni. A katona csak most vette észre, hogy milyen hideg van. Odakint újból esni kezdett a hó. Térült-fordult, rőzsét szedett, fát hozott és egy-kettőre pattogott a tűz, az épen maradt kis vaskályhában.
Éjszakára a kis házban maradt, hogy kissé átmelegedjen, de hajnalban tovább állt. A gyermekek még aludtak. Álmukban el-elmosolyodtak. Gondosan betakarta őket és a sok napos száraz, ragacsos kenyerét az asztalon hagyta.
Egy óra múlva újabb katonák érkeztek. Talán észrevették, hogy füstöl a kémény. Lassan, óvatosan cserkészték be a kis házat, aztán…
Következő alkotás vagy vissza a tartalomjegyzékhez