Hókuszpókusz
(Angyali varázslat)

Harmadik jelenet:

Hajnalodik. Ismét az Író dolgozószobájában vagyunk. Író, Éva és Ádám ott ülnek az Író dohányzó asztalánál.

Író: - Mind a kettőtöknek, gratulálok! Te Éva! Te remekeltél! Amit énekeltél, és ahogy előadtad, az egyszerűen felülmúlhatatlan és felejthetetlen! Azt hiszem, még sokáig cseng az emberek fülében ez a dallam.

Éva: - Köszönöm.

Ádám: - Én is.

Író: - Nos hát?! Hogy tetszett a varázslat?

Éva: - Nekem, nagyon ellentmondásos a kép.

Ádám: - Őszintén szólva, nekem is.

Író: - Ezen nem csodálkozom. De ez van! Ez a mai hazai valóság! És ez még csak a krémje, a felszíne. A mélye ott fortyog a külvárosok bugyraiban, a falusi portákon, az emberek kilátástalan jövőjében, a fejek fekete lyukaiban, ahol a sötétség szinte világít.

Ádám: - Úgy beszélsz, mint egy költő!

Író: - És mindezt nektek köszönhetem!

Éva: - Mit?

Író: - Hogy újra felfedeztem a valóságot. A teremtmények túltettek a mesterükön, úgyhogy, most a mester tanul tőlük új életszemléletet.

Éva: - Ezek szerint?

Író: - Ezek szerint Ti szabadok vagytok. Verseitekkel és dalaitokkal járjátok a világot és gyógyítsátok a szerencsétlen, nagy beteg emberiséget, amelynek az a mániája, hogy el kell taposnia, el kell pusztítania egymást.

Ádám és Éva egyszerre : - Mester! És van remény?

Író: - Ahogy egy orvos nem mondhatja a betegének, hogy nincs semmi reménye, az író sem mondhatja ezt, még akkor sem, ha ő maga reménytelennek látja a helyzetet.

Ádám: - Értjük.

Író: - De ha Ti segítenétek, úgy érzem, hogy ..

Éva: - Hogy?

Író: - Talán! Mit talán? Bizonyosan tehetnénk valamit! Hát én most elbocsátalak benneteket abban a biztos tudatban, hogy nem szabad feladni a küzdelmet, hinni kell a jövőben.

Éva és Ádám: - Köszönjük kedves mester!

Író: - Azt hiszem egy kissé korán örültök, de minél később csalódtok, annál jobb.

Éva: - Úgy? Hát mégis csak pesszimisták vagyunk?

Író: - Lelepleződtem volna? /és nevet/ Na, jól van gyerekek. A színház igazgatója arra kér benneteket, hogy még a mai nap folyamán keressétek őt fel, szeretne külön lehetőséget biztosítani a számotokra, hogy a város publikuma előtt bemutatkozhassatok.

Éva és Ádám /mind a ketten/: - Nagyon köszönjük.

Író: - Azt hiszem, én már megtettem ami tőlem tellett.

Éva: - És mi lesz a színdarabbal?

Író: - Mi lenne?

Ádám: - Mégsem írod meg?

Író: - Dehogynem! Sőt, talán ez lesz életem legremekebb színműve téma és mondanivaló szempontjából.

Éva: - Akkor hát! Mi...

Író: - Igen! Igen! Igen! Akkor hát ti most elmentek. /Az Író az íróasztalfiókhoz lép és egy tömött erszényt ad át Évának./ Ebből elboldogultok egy darabig. A többi már a Ti dolgotok.

Ádám és Éva: - De, hát Mester!

Éva: - Ezt nem fogadhatjuk el!

Író: - Tegyétek csak el, aztán vigyázzatok magatokra és egymásra!

/Éva elteszi a pénztárcát. Író az ajtó felé indul, kinyitja az ajtót, és ebben a pillanatban nagy fényesség támad és szárnysuhogást hallani. A fiatalok eltűnnek. Író a meglepetéstől szóhoz sem tud jutni. A konyha felől belép a felesége./

Gizella: - Te még mindig fent vagy?

Író: - Már nem sokáig.

Gizella: - Bocsáss meg nekem, Géza, de a tegnapi botrányt nem kalkulálhattam előre.

Író: - Ugyan már kedves Gizi! Legalább jót csámcsognak megint a pletykalapok rajtunk.

Gizella: - Ne haragudj Géza, de tényleg erre nem számítottam.

Író: - Ez benne volt a pakliban. Kár emiatt bosszankodni Gizi, inkább pihenjünk le egy kicsit.

Gizella: - Hogy Te milyen rendetlen vagy, állandóan elhagyod a pénztárcáidat! Itt is egy pénztárca, ott is egy pénztárca! Mondd csak, hány pénztárcád van neked?

Író /az íróasztalhoz lép, kihúzza a fiókot és elővesz egy pénztárcát/: - Tudtommal csak egy.

Gizella: - Hát akkor ezek mik? /És három hasonló pénztárcát vesz föl a kis asztalról. Az Író csak néz./

Író: - Mondd, Te hiszel az angyalok létezésében?

Gizella: - Ne haragudj, de hajnali öt órakor nem fogok most ezen elgondolkodni. De miért kérdezed?

Író: - Áh! Nem fontos!

Gizella: - Mondd csak: én is kérdezhetek tőled valamit?

Író: - Persze.

Gizella: - Mi lesz a daraboddal?

Író: - Mi lenne? Meg fogom írni.

Gizella: - Tudtam! Ugye megmondtam? Már úgy aggódtam, hogy a kishitűség fog rajtad erőt venni. És mi lesz a darabod címe?

Író /elgondolkodva/: - Hogy mi lesz a címe? Ez jó kérdés. Talán az, hogy Hókuszpókusz.

Vége