Szabó Tibor barátom a
„Semmi” címet sem kapott
festményén eltűnődve
Most
Ráncosra repedő évek –
színfoltok – hullnak a képről ...
a nincs semmiszemét nézem,
a minekvagyokhakésőn.
Gödrök kihantolt mélyére,
csontra vetkezik a kétség,
s vall a múlt a van fényének,
hogy volt a holt, s most a lété.
Színek nagy temetőjében
fehérbe újul a szemfolt:
vászon a ma festőjének,
legyen, még, ami volt.
Deformált amforák
kiformált nemformák
színek, majd egyformák
sziszegnek a normák
ütköznek, mint a testek
szűkített térkeretben –
bezárva csak a lélek
nő szabad végtelenre
Hiába sejtelmes
gúlapalást határ,
nem a lét keretje,
a lét maga
szabály!
_________Vázák ürese súlyától
_________– való – a kép nehéz:
_________antik üzenet a mából,
_________fel se fogja az ész.
S mégis, valahogy egybefűzve
mozdul az értelmes idő:
okos ezredévek vegyülnek,
mire egy új élet kinő
fehér és közös tisztaságban,
amint voltak a kezdetek,
míg el nem takarták a vásznat
homályjelenű kínjelek,
fénytelen, egynemű kínjelek:
éjjelek virrasztó kínjele
ájuló nappalok kínjele
jajduló fájdalmak kínjele
s íme, a jel is megadja magát
végül; nem verekszik a fénnyel,
új vonalak életes hajnalán
új erő néz önnön szemébe:
ez már a béke.
Ez már a béke,
színeket hívó
gyönyörű béke!
Érzem a képet,
a pusztulvaszületőt:
épp tettenérve
az ezután, s ezelőtt,
mint egy dráma, pereg,
melynek a címe „Most”;
csakhamar vége lesz.
Olyan, mint én vagyok.
Szabó Tibor: ... (amforák)
© Kállai Emőd, 2006.