Mint kacér lány szeretője ágyában,
levetik ruhájukat a fák.
Harcias szél vágtat brummogva az úton,
s fázósan összehúzza magát a világ.

Fárad a villamos zaja, halkul,
elenyészik a borongó ködben.
Egy darabka kék ég még küzd vacogva,
majd felolvad a nagy, szürke tömegben.

Szürke az ég, szürkék a házak,
szürke a Duna vize,
s tarka ruhás lányokról álmodnak a hidak,
kiket kipirosít a nyár melege.

Ősz van, s lesz még hidegebb is,
ha a zord tél beköszönt.
Ne legyen rajtunk hatalma!
Ne ülje meg lelkünket a közöny!