Immáron nélküled fut a vonat velem
egyhangú tájakon, fekete réteken.
Öreg, reszkető kezed áldása elveszett,
többé soha nem simogatod meg fejemet.
Pillekönnyű, gyermeknyi testedet
nem tépi már a kín, végleg kiszenvedett.

Ó, hogy fájt a szenvedésed!
Tudtam, nem segíthetek.
Tehetetlen szorítottam
hideg, kékülő kezed,
pedig tudtam, jobb tenéked,
jobb, hogy immár elmehetsz.

Most a helyedre szívemben
beköltözött a fájdalom,
s ezután már mindörökre
helyeden őt hordozom.

S ezután már mindörökre
nélküled fut vonatom
szomorú, egyhangú réteken
és fekete tájakon.