Lágy nyári esten
elalszom Budapesten.
A Gellérthegy a párnám.
Tudom, senki se vár rám,
ma nincs, aki szeret.
Fejemre húzom az eget,
csillagos paplanom,
szellő simít hajamon.

A Hold ezüst dalt dúdol,
s valahonnan a múltból
arcok bukkannak elő,
s egy csendes temető.

Lábamat a Duna mossa,
és a játszi, hűs habokba
- mint múltamba - lemerülök:
gyermek vagyok, fán csücsülök.

Gyermek vagyok, pajkos, vidám.
Nagyapám kézen fog, s talán
felnőttkoromba átvezetne,
de tűnik a kép, s helyette
sírhantokat látok én,
köztük sírva bolyong a szél.

Lágy nyári esten
elalszunk mind a ketten.
Kemény sírdomb fejem alatt.
Kicsit zavarban érzem magamat,
mert itt hagyott, és csillagpaplanom
fázósan húzom össze magamon.