|
I.
| opálos metafizikád nekem unalmas |
| templom. Egyedül görnyedsz benne, |
| némán, ijedten és mozdulatlanul. |
|
| Hársfáid, csillagaid, meredt |
| sugallataik sem érnek el. |
|
| mint ami nincs: elsuhan fölöttem. |
|
| nekem a kő épületanyag, híd, |
| teherautónak, villanypóznának |
|
| Egyedülléted érthetetlen, |
|
| Városok alattomos összedöntését |
| várom én minden pillanatban. |
|
| Mit beszélsz benső hangokról? |
| gépkocsik sírnak, tank dörög |
| és krómnikkelek sikoltanak. |
|
| hidrogénbomba-ellő repülőgép |
| a te sugár duinói angyalod helyett. |
|
II.
| nem érzem a sorsom nélküled. |
|
| Az üres szobába belépsz, megszólalsz |
| Mindenki gyerek lesz tőled. |
|
| Vagy a hajdani szerelmes: |
|
| Néha olyasmit neveztél meg itt |
| akaratlanul a teremtésben, |
|
| A lehetetlenséget magyaráztad! |
| A gyávaságot saját arcom előtt, |
| s hogy itt tőlünk se lidérc, |
|
| hogy mikor mezők, vízmosások |
| nekiröpült a homlokodnak, |
|
| Azt a kiáltást hagytad ránk: |
| és lelkiismeretünk kattogása fölött. |
|
|
