Mosolyod a világító holdfény,
Mely áthatol a bénító sötétségen,
Mosolyod, mint ragyogó fénypont,
Átvezet a mahagóni éjen.

 

Mosolyod, mint fickándozó fénycsóva,
Szikrázva tör át a sűrű szövésű leplen,
Megállíthatatlanul száguld,
Míg meg nem talál engem.

 

Keres, kutat, szélvészként kapkod,
Szétszaggatja áthatolhatatlannak hitt szálait,
Mind több, és több lyukat üt a szöveten,
Feléleszti szívem legtitkosabb vágyait.

 

Ahogy utat tör magának,
Egész darabokat szakít ki a durva anyagból,
Őrületbe kergeti a feketeséget,
Egyre több világosság érkezik a magasból.

 

Amint az utolsó szál is elpattan,
Feltölt mindent a szétáradó gyöngéd fény,
Nincs már útjában egy parány sem,
Úgy kápráztat a tünemény!

 

Édes mosolyod átitatja az eget, a földet,
Ragyogása elsöpör minden bús komor színt,
Nincs már többé se bú, se bánat, se ében éj,
Vidám, átható fényedben fürdik mind!

 

Szombathely, 2014. január 26-27.