A véletlen úgy hozta, hogy az első nagy migráns áradat évében kórházba kellett mennem. Amint ez utólag kiderült, nem volt nagy a baj, de hetven éves kora után az embernek minden apró pici figyelmeztetésre oda kell figyelni.
Az első nap felfigyeltem egy magas, sovány fiatalemberre, aki egy kissé zavartnak látszott. Én is kiültem a folyosóra, mint a többi beteg. Figyeltem a sürgés-forgást, no meg azt, hogy a többiek miről is beszélnek.
Mivel egyszemélyes korteremben feküdtem, kissé távolabb foglaltam helyet, hogy jobban megfigyelhessem, mi történik a folyosón. Éreztem, hogy valaki figyel, hogy engem néz. A csoda tudja hogyan, de ezt valahogy megérzi az ember. Egy idő után már kezdett egy kissé kellemetlen lenni, hogy figyelnek, ezért aztán felkeltem és visszamentem a kórterembe.
A vizit után a vizsgálatok következtek. Már el is felejtettem az egészet, amikor hirtelen odalépett hozzám az a kissé zavart, magas fiatalember, akit korábban a folyosón láttam és megkérdezte tőlem, hogy beszélek-e angolul. Azt válaszoltam a kérdésére, hogy igen. Nagyon megörült, és elmondta, hogy ő Észak-Afrikából most a bevándorlókkal jött Európába. Zulfikárnak mutatkozott be, de rögtön közölte azt is, hogy nem ez az igazi neve, de jó oka van rá, hogy nem az igazi nevét mondja. Bólintottam. Erre megkérdezte, hogy mivel foglalkozom. Nevetve közöltem vele, hogy koromnál fogva, nyugdíjas vagyok, egyébként még a mai napig is dolgozom, írok. Erre hirtelen felcsillant a szeme, nagyon örül, hogy találkoztunk – mondta – és holnap reggel egy írásköteget szeretne nekem átadni, amit angolul ő írt. Szeretné, ha én ezt lefordítanám, és közreadnám a lapokban. Azt válaszoltam, ha érdekes a sztori, részemről semmi akadálya. Nagyon szépen megkér, arról, hogy hol és mikor találkoztunk soha senkinek ne beszéljek, mert egy arab orvos barátja vette őt pártfogásába, de holnap este elutazik egy tengerentúli országba – természetesen – hamis papírokkal. Végül arra kért, ha bárki megkérdezi, hogy miről is beszélgettünk, csak annyit mondjak, hogy csak gyakoroltuk az angol nyelvtudásunkat. Aztán felállt, kezet fogtunk, és mélyen belenézett a szemembe.
- Tudom, hogy megbízhatok Önben, és köszönöm.
Aztán elsietett.
Másnap, ébredés után egy lezárt borítékban az asztalomon találtam Zulfikár levelét. Aznap én is elhagyhattam a kórházat. Első utam egy barátomhoz vezetett, aki angol létére már tíz éve él Magyarországon és tanít. Átadtam neki a Zulfikártól kapott levelet azzal, hogy sürgősen fordítsa le, mert szeretném a történetét ebből az anyagból megírni. Egy hét határidőben állapodtunk meg. Aztán hazamentem.
Másnap reggel csengett a telefonom, és a barátom izgatott hangját hallottam:
- Te, öregem! Ez őrület! Ez fantasztikus! Egész éjjel nem tudtam aludni! Ez egy olyan történet, ha ezt megírod, rendesen felkavarod az álló vizet. A világsajtó nem így írja le a migrációt. Csak akkor írd meg ezt a sztorit, ha fel vagy arra készülve, hogy a politikai támadások kereszttűzébe kerülsz. Holnap viszem a fordítást.
Ezek után természetes, hogy érdekelt a történet. Egész nap az járt a fejemben, hogy mi kavarhatta fel annyira angol barátomat Zulfikár levele kapcsán. Éjjel már én sem tudtam aludni. Vártam a reggelt, hogy a barátom elhozza nekem a fordítást.
Reggel kilenc órakor csengettek. Én pedig kezem-lábam majd összetörtem, hogy kifussak a kapuba, ahol a barátom várt. Nevezzük őt Majkelnek. Átnyújtotta az eredeti írást, majd a fordítást, és elsietett, mondván, hogy sietnie kell, mert már így is késésben van.
Egyedül maradtam Zulfikár írásával. Íme:
„Egy Észak-afrikai tengerparti városban éltünk szüleimmel és három testvéremmel. Édesapám a város kórházának sebészorvosa volt. Precízen végezte a munkáját, ezért nagy megbecsülésben állt. Anyám író volt. Az arab kortárs szerzőket fordította angolra. Én voltam a legidősebb gyermek. Egy szomszédos arab ország orvosi egyetemére jártam. Harmadéves voltam. Idősebb húgom az idén érettségizett volna. Öcsém középiskolás volt. Az első évfolyamot végezte. Húgom egy angol nyelvű iskolába járt.
El kell még mondanom, hogy mi egy keresztény arab család voltunk. Tagjai voltunk a helyi keresztény közösségnek. Családunkat eddig semmiféle atrocitás, semmiféle kellemetlenség ebből kifolyólag nem érte.
Három évvel ezelőtt azonban itt is megjelentek az iszlám dzsiadista szervezetek. Leitatott, bedrogozott, hőbörgő fiatalok randalíroztak az utcákon. Belekötöttek a járókelőkbe. Teljesen mindegy, hogy muzulmánok, keresztények, vagy turisták voltak. Úgy vonultak az utcákon, mint a csorda. Törtek, zúztak, üvöltöztek.
Apám egyre komorabb arccal tért haza. Ilyenkor anyámmal félre vonultak, és halkan, hosszasan beszélgettek. Mi is láttuk, hogy mi megy az utcán. A két húgom pedig egyre inkább félt. Egy nap apám az ablakokra kívül vastag fából un. védő ablakokat szereltetett, mondván, hogy a nyári meleget ezek jelentősen le fogják csökkenteni. Mi azonban pontosan tudtuk, hogy miről van szó. Ekkor már több keresztény családot megtámadtak. Rájuk gyújtották a házat, vagy megöltek közülük valakit.
Egy napon a középiskola igazgatója, ahova az idősebb húgom járt, remegő hangon felhívott bennünket, és közölte, hogy az iskolát a dzsiadisták felgyújtották, a lányokat túszul ejtették és magukkal hurcolták. Apám azonnal a rendőrségre ment, de ott, mint a betojt nyulak, úgy ültek a rendőrök. Közölték, hogy sem megfelelő fegyverrel, sem lőszerrel, sem semmivel nem rendelkeznek, hogy felvegyék a harcot a dzsiadistákkal. Természetesen arról sem tudtak semmit, hogy mi lett a lányokkal, akiket magukkal hurcoltak.
Apám erre olyat tett, amit korábban semmi pénzért nem tett volna. Felkereste a mecset imámját**, aki kenetteljesen fogadta őt, és közölte, hogy ő sem tehet semmit, mert ezek a fiatalok nem az iszlám katonái, hanem az ördögé. Ugyanúgy leölik az igaz hitűeket, mint a gyaurokat***. Ő is fél, akárcsak mi.
Másnap reggel a város piacán egy teherautóban két tonna TNT robbant fel. Rengeteg nő és gyermek lett az áldozat.
Elsősorban muzulmánok. A detonáció olyan hatalmas volt, hogy az áldozatok darabokra tépett testét lehetetlen volt azonosítani. Ezért lapáttal kellett felmerni az emberi maradványokat. A maradékot pedig kóbor kutyák nyalták fel.
Ezt estefelé a randalírozók úgy ünnepelték, mint valami hőstettet.
A mi ablaktábláinkat is kővel dobálták meg, aztán tovább álltak, tovább randalíroztak. Apám ezek után úgy döntött, hogy elmegyünk innen. Mindegy, hogy hová, de itt hagyjuk ezt a közösséget. Pár nap múlva anyámat arra utasította, hogy a legszükségesebb holmikat pakolja össze bőröndökbe, mert két nap múlva jönnek értünk azok a túravezetők – ezt ő így mondta -, akik majd átsegítenek minket a Földközi tengeren Európába. Testvéreimmel együtt ezen nagyon meglepődtem, mert erről eddig nem volt szó.
Gyorsan teltek a napok. Eltelt pár nap, és a mecset imámja egy küldöncöt küldött, aki nagyon titokzatos volt, és csak apámmal volt hajlandó szóba állni. Apám már hetek óta nem járt be a kórházba. Állandóan idehaza, a szobájában tartózkodott. Oda mi nem léphettünk be. Ezért el sem tudtuk képzelni, hogy mit tud ott csinálni napokon, heteken keresztül. Bekopogtattam hozzá azzal, hogy keresik a mecsetből. Apám felállt, és betessékelte a mecset küldöttjét, engem pedig kitessékelt. Fél óra múlva feldúlt arccal lépett ki a szobájából és anyámat kereste. Anyám rosszat sejtve követte apámat a szobájába. Az ajtót gondosan becsukták, de előtte minket kiküldtek az udvarra.
Fél óra múlva hangos zokogást hallottunk a házból. Anyám zokogott. Apám ekkor már nem volt otthon. Az imám küldöncével együtt sietve távoztak. Apám végül csak másnap reggel került haza nagyon szomorúan és hamuszürke arccal.
Nekünk még mindig fogalmunk sem volt arról, hogy mi is történhetett. Délben az ebédnél apám felállt, és megrendülten közölte velünk, hogy Ajsa – a legidősebb húgom – meghalt.
Anyám zokogott, mi pedig dermedt arccal némán hallgattuk apám szavait. Ezután apámból egy szót sem lehetett kihúzni. Csupán annyit mondott, hogy az imám temette el őt a mecsetben.
Még az utazásunk előtt anyám külön-külön elmondta nekünk, hogy Ajsát a többi osztálytársával együtt meggyilkolták, de előtte valamennyijüket megerőszakolták és össze-vissza verték, úgy hogy alig lehetett felismerni őket. Most már én sem elleneztem Apám tervét, hogy hagyjuk el ezt az országot, és utazzunk Európába.
Utazásunk előtt az imám személyesen megjelent nálunk és mindannyiunk füle hallatára elmondta figyelmeztetésként, hogy a világért nehogy eláruljuk magunkat, hogy keresztény család vagyunk, mert akkor megölnek bennünket.
Másnap aztán kora reggel megjelent a kisbusz. Értünk jöttek. Az útikalauz – akiről később kiderült, hogy ő valójában embercsempész – vidám, széles mosollyal elmondta, hogy ne aggódjunk, minden készen áll. A hajó már vár minket a kikötőben. Apám és anyám aggodalmas arcát látva mosolygott, és közölte, hogy semmi probléma nem lesz. Nincs okunk a félelemre. A hajó már a kikötőben csak ránk vár.
Bepakoltuk a néhány bőröndünket, aztán elindultunk. Hosszan, hosszan autókáztunk. Apám megkérdezte, hogy:
- Hát nem ebből a városból indul a hajó?
- Nem – válaszolta az útikalauzunk – innen túl veszélyes lenne. A parti őrség és a konkurencia, bumm, bumm, bumm. – mondta.
Beletörődtünk hát a zötykölődésbe. Néhány óra múlva a kocsink apró, kicsi, pár kunyhóból álló halászfaluban megállt. Ócskánál ócskább bárkák sorakoztak a parton. Egyikbe sem mertem volna beszállni még itt a part közelében sem. Így aztán egy nagyobbacska, valamivel jobb kinézésű bárkára mutatott és betessékelt minket.
- Estig várni kell – közölte –, mert még néhányan csatlakoznak hozzánk, de az esti órákban már nyugodtan indulhatunk.
Telt, múlt az idő. Lassacskán késő délután lett. Egyszer csak kis csapat érkezett. A csapat néhány nőből, kisgyerekből és hangoskodó fiatalokból állt, akik vagy részegek voltak, vagy bedrogoztak. Kezdettől fogva kiáltoztak, hogy:
- Allah Ahbar! Allah Ahbar!
Kiáltozásukat hangos lábdobogással kísérték. A kisgyerekek felsírtak anyjuk ölében, amit az ordítozó csőcselék kissé nehezményezett. Minél jobban sírtak a kisgyerekek, annál hangosabban üvöltöztek emezek. Az egyik hangoskodó valahogy kiszúrt engem és odajött hozzám.
- Kormányoztál már ilyen hajót? – kérdezte.
- Nem – válaszoltam.
- Akkor most fogsz. Gyere, ülj hátra a kormánylapáthoz.
Apám még gyorsan a fülembe súgta, hogy nyugodtan menjek és ordítsak velük, hogy Allah Ahbar.
Nemsokára megjelent egy meglehetősen szakadt figura azzal, hogy a hajó motorját ő fogja kezelni, én meg kormányozzak.
- Na hiszen – gondoltam – ebből semmi jó nem fog kisülni.
Amint elindultunk és kiértünk az öbölből, tapasztalnom kellett, hogy bizony a szél jócskán megerősödött. Egy méter, másfél méteres hullámok csapdostak körülöttünk. Még a hajóba is belecsaptak. A motor pedig úgy ment, mint akinek valami tüdőbaja van. Időnként köhögött, megállt, aztán újra köhögött. A szakadt figura pedig bele-belerúgott a motorba, és köpött egyet.
Azt azonnal észrevettem, hogy az északi irány helyett, erősen északkeletre tartunk, mert az erős szél és főleg a hullámok a hajót ebben az irányba sodorják.
- Így aligha fogunk találkozni a barátainkkal 30 km-re – gondoltam magamban, de próbáltam tartani az irányt több, de inkább kevesebb sikerrel.
Vak sötét lett. Csak a csillagok világítottak. Az üvöltöző csőcselék is mintha elfáradt volna, hangosan horkoltak a hajónak mondott tákolmány fenekén. A szél azonban egyre erősödött, és ez kezdett aggasztóvá válni. A hajó hol jobbra, hol balra billent, én pedig bárhogy is erőlködtem, az irányt egyre nehezebben tudtam tartani. Most már határozottan keletre tartottunk. A karom bedagadt, a tenyerem égett, de nem volt mit tenni, meg kellet próbálni a hajót egyenesben tartani. Fent magasan az égen jól lehetett látni az utasszállító repülőgépeket, ahogyan dél fele tartottak.
- Adjátok át az üdvözletemet Afrikának! – sóhajtottam némán.
Hajnalban a sirályok ébresztettek bennünket. Olyan alacsonyan repültek felettem, hogy be kellett húzni a fejemet. Aztán felébredt a csürhe is, aminek igazán nem örültem. Álmos szemmel néztek körbe, és megrémültek a viharos tengert látva. Most már nem üvöltöztek. Rémülten mutatták egymásnak a tengert és halkan arról beszélgettek:
- Ha nem találkozunk a hajóval, mindannyian a tengerbe veszünk.
Aztán az egyikük nyilván tengeribetegséget kapott, elkezdett rókázni a hajóból egyenesen a tengerbe.
- Nesztek halak – gondoltam magamban – ha ezt megzabáljátok, mindannyian meg fogtok dögleni.
A hullámok azonban egyre jobban dobálták a hajót, az pedig recsegett, ropogott. Aztán az egyik hullám becsapott a hajóba, és mindannyiunkat alaposan megfürösztött. A hajón kitört a pánik. Mindenki ordítozott, sikoltozott. Egyszer csak a húgom hangját hallom, ahogy azt kiáltja: Jézus! Rögtön tudtam, hogy nagy baj lesz. Fölugrottam, hogy odamenjek apámékhoz, de apám intett, hogy maradjak. Az egyik iszlamista felordított, hogy:
- Hitetlenek vannak közöttünk! Hitetlenek vannak közöttünk!
A többiek felugrottak.
- Hol? Hol? Hol?
Máris körülvették apámékat. Felráncigálták a húgomat és ráripakodtak.
- Te kiáltottad azt, hogy Jézus? – a húgom elsírta magát.
Apám közbeszólt:
- Hagyjátok békén azt a gyereket!
- Te még véded? Akkor te is hitetlen vagy.
- Hagyjátok békén a húgomat – ugrott fel az öcsém – ő nem szólt egyetlen szót sem.
- Én voltam – szólt anyám.
- Szóval, ti mindannyian hitetlenek vagytok!
De akkorra már vagy tízen vették őket körül.
- Ítélkezzetek Allah hű fia! – kiáltott az egyik.
- Mi legyen velük? Hagyjuk őket békén, vagy? – egyszerre ordították: Allah Ahbar! Halál rájuk.
Vagy öten megragadták a kishúgomat, hogy a tengerbe dobják, de az öcsém és az apám felugrottak és jól irányzott rúgásokkal két iszlamistát is padlóra küldtek. Erre a dzsiadisták apámra rontottak, ütötték, rúgták.
- Te kutya! – üvöltötték.
Én csak azt láttam, hogy apámból patakokban folyt a vér. Aztán megragadták szegényt, és behajították a tengerbe. Utána ment a kishúgom és az öcsém is. Anyám egyedül maradt, és könyörgőre fogta a dolgot, de egy pillanat alatt ő is a tengerbe repült. Ezután igazán vad ünnepség kezdődött.
- Allah Ahbar! Allah Ahbar!
Ugráltak és táncoltak a hajón. Azt ünnepelték, hogy meggyilkoltak négy ártatlan embert. Amikor meglátták a bőröndjeinket, azokat pillanatok alatt feltépték és kifosztották. Majd a nők felé fordultak, de hát azok csadorban**** voltak. Fel sem merült bennük, hogy nem muzulmánok. Őket tehát békén hagyták. Az egyik gyilkos felém fordult, mert látta, hogy nagyon rosszul vagyok:
- Mi van? Te is repülni akarsz kutya? – kérdezte.
Erre a másik, aki korábban tengeri beteg volt, rászólt:
- Hagyjad! Ő is tengeri beteg, mint én.
A szüleim és a testvéreim megpróbáltak úszni egy darabig, de a hatalmas hullámok egyre gyakrabban elborították őket. Legtovább a kishúgom kiabált:
- Segítség! Segítség! Valaki! Mentsenek meg!
Ez a kiáltás elkísér engem életem végéig.
Ahogy egyre halkult és távolodott kis húgom kiáltozása, egyre erősödött az iszlamista kölykök röhögése. Aztán újra elkezdődött a cirkusz.
- Allah Ahbar! Allah Ahbar! – és ezeket a kiáltozásokat lábdobogásokkal kísérték.
A hajó egyszer csak – lehet, hogy a lábdobogások miatt – megbillent annyira, hogy két ünneplő dzsiadista a tengerbe esett. Jellemző, hogy társaik nem siettek a segítségükre. Így pillanatok alatt elmerültek. Ez elég figyelmeztetés volt arra, hogy a legények lenyugodjanak.
Megszűnt a lábdobogás, az ordítozás. Helyette átvette hatalmát felettük a félelem, amely az arcukra is kiült.
Aggódva nézték a tengert, amely egyre viharosabb volt. Én akkor elveszítettem az eszméletemet. Nem tudom hány óra, hány nap, vagy hét telt el, de egy kórházi ágyon ébredtem.
Kérdésemre, hogy hol vagyok, közölték velem, hogy Athénban egy kórházban.
- Hogy kerültem én ide?
- Úgy, hogy az egyik útitársnője megmentette az életét. Amikor a hajójuk Krétán partot ért, akkor ő kivonszolta magát a hajóból, lefektette a parton és szólt a halászoknak, hogy segítsenek. Ők hívták ki a mentőket, akik megvizsgálták, és átadták a segélyszervezetnek. Először egy helyi kórházba vitték, de onnan sürgősen ide, ebbe az athéni kórházba szállították. De, most én kérdeznék Öntől uram. Meg tudná mondani a nevét?
- Micsodámat?
- Hát azt, hogy hogy hívják Önt?
Furcsa, tompa szédülést éreztem, és sehogyan sem tudtam megérteni, hogy mit is kérdeznek.
Az orvos tovább kérdezett.
- Ön áthajózott Afrikából Európába. Itt van Európában, Görögországban, Athénban.
- Én, áthajóztam? – szóltam bizonytalanul. – Akkor vigyenek, kérem vissza, mert a szüleim már biztos aggódnak értem. Az apám nagyon meg fog haragudni rám ezért.
Ekkor fölém hajolt egy kedves arcú nő, és arabul azt kérdezte, hogy megismerem-e őt? Emlékszem-e rá? De ekkor már ismét különös zúgás támadt a fejemben és elsötétült minden. Ahogy később megtudtam, amnéziám, azaz emlékezetkiesésem volt. Azt is csak később tudtam meg, hogy a fiatal nő, aki az úton velem volt elkísért ide az athéni kórházba is és végig mellettem maradt.
Kérdésére az orvos azt válaszolta, hogy előfordulhat, hogy soha többé nem nyerem vissza az emlékezetemet, de az is, hogy néhány hét múlva lassan kitisztul a kép, és mindenre pontosan fogok emlékezni.
Kísérőm erre azt válaszolta, az teljesen mindegy, ő szeretne végig velem maradni, ha lehet. Az orvos kissé meghatódott ezen, aztán azt válaszolta, hogy természetesen. Később átvittek egy másik kórterembe, ahol zavartalanul ketten maradhattunk a kísérőmmel együtt. Én erről persze semmit sem tudtam, mert akkor kómában voltam. A kómáról már én is tanultam az orvosi egyetemen. Ez egy tudatvesztést jelent, amelyben az ember túl van időn és téren. Valahol ott lebeg a lét és nemlét határán.
Egyszer csak felébredtem. Fogalmam nem volt arról, hogy közben mennyi idő telt el, de felébredtem. Először is azt éreztem, hogy fázom. Rázott a hideg. Körülnéztem. Legelőször egy nőt láttam a mellettem lévő ágyon, aki engem nézett. Amikor észrevette, hogy felébredtem, rám mosolygott és felült. Aztán arabul megkérdezte, hogy szomjas vagyok-e kérek-e valamit inni? Én erre azt válaszoltam, hogy igen. Erre vizet töltött egy kancsóból, és a poharat felém nyújtotta. Én a pohár vizet olyan hevesen ittam meg, hogy majdnem a pohár is lecsúszott. Amikor a poharat átnyújtottam neki, megkérdeztem, hogy ő kicsoda? Elmondta, hogy őt Fatimának hívják, és együtt jött velem azon a hajón, amely áthozott bennünket Afrikából ide Európába. Azt is látta, hogy a hajóból négy keresztényt, egy anyát, egy apát és két gyereket az iszlamisták a tengerbe hajítottak. Észrevette, hogy ez rám milyen nagy hatással volt, és nem volt nehéz kitalálnia, hogy én is közéjük tartoztam. Mivel ő is keresztény, elhatározta, hogy velem tart, amíg nekem szükségem lesz rá.
Ahogy Fatima beszélt, szinte megelevenedett előttem az, amit mondott. Újra átéltem a hajóutat, azt a szörnyűséget, ahogy a szüleimet és a testvéreimet a megvadult iszlamista suhancok a tengerbe dobálták. Hallottam a kishúgom segélykiáltását, és újból elfogott az az émelyítő érzés, amit akkor éreztem, de Fatima nem hagyta, hogy elájuljak. Hidegvizet loccsantott az arcomra, és hangosan beszélt. Aztán hideg vizes ruhával átdörzsölte a nyakamat, a szívtájékomat, és az arcomat. Végül felültetett, s azt mondta, hogy nézzek ki az ablakon.
A kórház ablakából egy érdekes, furcsa épületre esett az első pillantásom.
- Látod? – mondta Fatima – az ott az Akropolisz.
Ahogy ezt a szót kimondta, a tudatom mélyén valami zsongásféle támadt, és minden megelevenedett benne, amit az Akropoliszról valaha is tanultam.
Még tíz napot töltöttem a kórházban, aztán tovább mentünk. Fatima végig velem volt. A hosszú út során mellettem ült, és magyarázott. Szemmel láthatóan attól félt, hogy újból kómába esek. Ezért folyton beszéltetett. Először egy mondatot elmondott angolul, azt nekem arabul kellett megismételnem. Aztán arabul mondott el egy újabb mondatot, amit most angolul kellett megismételnem. Folyvást arra kényszerített, hogy gondolkodjak, hogy ne kapcsoljon ki az agyam.
Belgrádban két napot töltöttünk. Aztán indultunk tovább. Budapesten újból rosszul lettem. Fatima mentőt hívott és kórházba vitetett. Itt is velem maradt. Itt hozott össze a sors Mohameddel azután pedig Önnel.
Három hetet töltöttem ebben a kórházban. A sors az utolsó héten hozott össze Önnel. Így átadhattam Önnek az utazásom szörnyű történetét azzal, hogy tegye közzé.
Zulfikár”
Zulfikár írása olyan volt számomra, mintha egy palackba zárt üzenetet találtam volna. Egy számomra ismeretlen, szörnyű világ üzenetével.
Elhatároztam, hogy egyetlen betűt sem változtatok a levélen, hanem úgy, ahogy van, közzé teszem. Úgy éreztem magam, mint a toronyőr, aki közelgő ismeretlen veszedelmet fedez fel az éjszakában. Torkában dobog a szíve, de mégis kiáltania kell.
* Allah Ahbar = Allah a leghatalmasabb
** imám = főpap
*** gyaurok = hitetlenek, keresztények, más vallásúak, nem mohamedánok
**** csador = arcot és testet fedő, többnyire fekete ruha, csak a szemek látszanak ki
Következő alkotás vagy vissza a tartalomjegyzékhez