Szülinapi ünnepség

 

Ábel hetvenötödik születésnapját készült megünnepelni a baráti kör és néhány családtag. Erdős Ábel közismert, és közkedvelt ember volt a településen. Mindkét gyermekével már régebben szakított, mert a lányok – Aliz és Rozi –, nem tudták feldolgozni anyjuk elvesztését. A lányok – különösen Rozi – egyértelműen Ábelt hibáztatták anyjuk korai haláláért. Amikor pedig Ábel másodszor is megnősült, már a nagyobbik lány is ellene fordult. A kisebb ettől vérszemet kapott, és egy alkalommal valóságos statáriális tárgyalást rendezett, amelynek során apját nyíltan megvádolta azzal, hogy ő a felelős anyjuk haláláért. Apjuk hiába mondta, hogy a rák a mai körülmények között is gyakran gyógyíthatatlan. Ráadásul, amikor kiderült, hogy az anyjuk rákos, a legjobb kórházakba vitte őt. Ezzel szemben Rozi mindvégig külföldön volt, és onnan telefonon osztotta az észt.
Ábel igazságtalannak tartotta kisebbik lánya vádaskodását. Rosszul lett. Azon az éjszakán második felesége ápolgatta őt.
Aztán a sokadik nagytakarítás után – ahogy mondani szokás – néhány csontváz kiesett a szekrényből. Kiderült, hogy az első felesége – finoman szólva –, sajátosan értelmezte a házastársi hűséget. Később az is kiderült, hogy az asszony a közösen épített nyaraló telekkönyvi bejegyzésénél elfelejtette a férjet tulajdonostársnak bejelenteni. Ahogy azt mondani szokták, ahol a hazugság tanyát ver, az a gyerekekre is kihat.

Pár évvel anyjuk halála után a kisebbik lány Rozi, ki is tiltotta édesapját a nyaralóból, amit Ábel nagyon a szívére vett, hiszen évtizedeken keresztül dolgoztak azért, hogy a nyaraló minél szebb, minél elegánsabb legyen. Ezalatt a családi házukat teljesen elhanyagolták. Miután a lányok kitiltották apjukat a nyaralóból, azért a családi házukon fennálló anyai részükről nem voltak hajlandók lemondani. Rozi ezalatt válogatott gorombaságokat vágott apja fejéhez. Például:
- Az anyám ágyába fektetted a nődet!
Egy alkalommal Aliz kisebbik gyermeke is megkérdezte Ábelt:
- Az Ilén egy libanc?

Ábel barátai szép sorban érkeztek, és mindannyian gratuláltak Ábelnek a hetvenötödik születésnapjára.
Irén – Ábel második felesége – pedig, nagy traktát készített a vendégek fogadására. Volt ott mindenféle finomság, ami szem-szájnak ingere. Aztán pukkantak a pezsgős üvegek, Ábel pedig meghatottan köszönte meg azt a megtiszteltetést, amelyben a vendégek őt részesítették.

Ekkor azonban csengettek. Két rendőr lépett az ünneplőkkel zsúfolt nappali szobába, akik először elnézést kértek a zavarásért, majd közölték, hogy Erdős Ábel urat keresik.
Ábel felállt.
- Én vagyok az, parancsoljanak! – mondta.
A rendőrök határozottan felszólították Ábelt, hogy szíveskedjen velük tartani az őrszobára, ahol gyanúsítottként hallgatják majd ki őt.
A vendégek zúgolódtak, hogy micsoda dolog az, hogy valakit pont a születésnapján, az ünnepség kellős közepén visznek el, és mi az, hogy gyanúsított?
Ábelt hosszú évek óta ismerte mindenki. A segítőkészsége ismert volt az emberek előtt. A rendőrök kurtán csak annyit válaszoltak, hogy az ügy további részleteiről a nyomozás érdekében nem nyilatkozhatnak. Közrefogták Ábelt, aki engedelmesen velük ment. Beült a rendőrautóba. A sofőr nagy gázt adott, és elmentek. Irén kétségbeesve zokogott. A vendégek próbálták őt vigasztalni.
- Itt biztos valami félreértésről lesz szó!
- Pár perc múlva kiderül, hogy félreértésről van szó, és a rendőrök pedig bocsánatot fognak kérni a félreértésért.
Ebben a pillanatban azonban egy újabb autó állt meg a ház előtt, majd Rozi – Ábel kisebbik lánya – vigyorogva viharzott be a szobába.
- Hol van az öreg? – kérdezte.
A vendégek megütközve néztek rá.
- Na, mi van? Senki nem válaszol? – kérdezte újból Rozi. – Hol van az öreg?
- Ön kicsoda, és kit keres? – kérdezte az egyik vendég.
- Én vagyok Rozi! – válaszolt gúnyosan a nő – és az öreget, Erdős Ábel urat keresem! 
- Most vitték el őt a rendőrök. – válaszolta ugyanaz a férfi.
- Csak nem? – ugrott egyet Rozi örömében. – Bevitték a vén gazembert? Már éppen ideje volt. - röhögött hangosan, aztán amilyen hirtelen jött, olyan hirtelen távozott is, hangosan becsapva maga mögött az ajtót.
Döbbent csend támad. Percek múlva aztán az egyik vendég megkérdezte:
- Mi volt ez?
- Ahol ez a nő megjelenik – zokogott Irén –, ott mindig valami rossz történik. Fogalmam sincs, hogy most megint mit főzött ki!
Ebben a pillanatban érkezett az ünnepségre a helyiség polgármestere, aki miután tudomást szerzett a történtekről, csak annyit mondott: 
- Holnap reggel bemegyek a kapitányságra és utánajárok ennek a dolognak. 

 

 

A kihallgatás

 

Amikor a kapitányságra értek, Ábelt egy kis helyiségbe vezették és leültették. Az egyik rendőr – azok közül, akik behozták őt –, vele maradt.
Hamarosan nyílt az ajtó és egy rendőrnyomozó lépett a szobába. Elkérte Ábel személyi igazolványát, és kérdezte tőle, hogy tudja-e, hogy miért is van itt? Ábel csak a fejét rázta, hogy fogalma sincs, hogy miért is hozták be őt.
- Nos! – válaszolta a nyomozó – Ön ellen feljelentés érkezett. Kisebbik lánya Erdős Rozália azzal vádolja Önt, hogy őt kiskorában Ön többször is megerőszakolta és fajtalanságra kényszerítette.

Ábel teljesen elsápadt, és úgy érezte lefordul a székről. A nyomozó meg is kérdezte:
- Rosszul van Uram? Hozzak egy pohár vizet? – aztán odaszólt a mellette álló rendőrhöz. – Légy szíves hozzál egy pohár friss vizet az Úrnak.
A rendőr egy percen belül visszatért egy kancsó vízzel és egy pohárral. A nyomozó most megkérdezte Ábelt:
- Megértette a vádat? – Ábel bólintott.
- És, mi a válasza? – Ábel nagyot sóhajtott.
- Tudom, hogy úgysem fog nekem hinni senki.
- Azért csak mondja el a véleményét. – sürgette a nyomozó.
- Én a gyermekeimet diszkrécióval neveltem föl. Sohasem tekintettem rájuk úgy, mint lányokra, mint nőkre, hanem úgy, mint, ahogy egy édesapa nézi büszkén a két felcseperedő gyermekét. Az, hogy én bármilyen szempontból is megsértsem az intim szférájukat, arról szó sem lehetett. Nem hogy én bármelyikkel is fajtalankodtam volna, vagy közösültem volna. Micsoda dolog ez? Mindig elítéltem az olyan embereket, akik ezt tették. Nekem ez soha nem jutott eszembe!
- Hát, pedig itt a feljelentés! – szólt a nyomozó egykedvűen – és nekünk az eljárást le kell folytatni annak rendje és módja szerint. Amíg nem járunk a dolog végére, addig Ön itt marad nálunk. Javaslatot teszek az előzetes letartóztatására. – szólt a nyomozó, majd becsukta a dossziéját, és Ábel személyi igazolványát magánál tartva távozott. Távozás közben a mellette ülő rendőrnek odaszólt:
- Kísérd az urat a fogdába!

Ábel azt sem tudta, hogy él-e, hal-e? Mint egy alvajáró odatámolygott a fogdához, ahol a rendőr kinyitotta az ajtót, és csendben belépett a fogdába. Ott már négy gyanúsított ült és kártyázott. Amikor meglátták Ábelt, elnevették magukat.
- Mi van Öreg? Már a mikulásokat is letartóztatják? Nem tudtál elszámolni a rénszarvasokkal, vagy eladtad a gyermekeknek szánt csokoládét?

Ábel csak annyit kért, hogy hagyják őt békén, és hangos zokogásba tört ki. A cellatársakat megdöbbentette az öregember sírása, és elhallgattak. Fél óra múlva az egyik halkan megszólalt:
- Ne vedd úgy a szívedre Öreg, de egyre vigyázz! Ha ártatlan vagy, találj ki valami kisebb stiklit, és ha azt bevallod nekik, megnyugszanak és békén hagynak. Itt az ártatlanság a legnagyobb bűn. Megértetted Öreg?

Később nyugovóra tértek a cellatársai is. Másnap kora reggel szólították Ábelt, és bevitték őt újra abba a szobába. A nyomozó már várta.
- Szóval? – kérdezte a nyomozó. Ábel értetlenül nézett rá – Elismeri? – kérdezte a nyomozó.
- Mit? – kérdezett vissza Ábel. – Hát, az Ön terhére rótt cselekményt, amivel vádolják, hogy fajtalankodott, hogy megerőszakolta a lányát.
- Azt, amit nem követtem el, azt ismerjem be?
- Nekem így is jó! – szólt a nyomozó. Csengetett, majd két rendőr lépett a szobába, akik megbilincselték a megdöbbent Ábelt, és a nyomozóval együtt beültek egy rendőrségi autóba.
- A bíróságra! – szólt a nyomozó.
Ábel csak ült, és arra gondolt, hogy ez csak egy rossz álom lehet. Most rögtön fel fog ébredni, és nevetni fog az egészen, de felébredés helyett a bíró előtt találta magát, aki kétszer-háromszor is tetőtől talpig végignézett Ábelen, meghallgatta a nyomozó érveit, aztán elrendelte Ábel előzetes letartóztatását harminc napra. Ezután visszamentek a kocsihoz, ami visszavitte őket a rendőrség épületébe. A két rendőr szó nélkül levette Ábelről a bilincseket, és újra a fogdába vezették. Ezúttal ott most egyedül volt. A négy őrizetesnek hűlt helye volt. Egy rendőr hozta is már a reggelijét. Ábel érdeklődött a rendőrtől.
- Hová tűnt a négy őrizetes?
A rendőr mogorván közölte vele, hogy:
- Itt csak mi kérdezhetünk! Maga nem! Világos? Különben meg szabadlábra helyezték őket. Most már megnyugodott?

Így telt el a délelőtt. Úgy fél egy tájban megkapta az ebédet. Aztán az előbbi rendőr, foghegyről közölte vele, hogy délután meglátogatja őt az ügyvédje, és mielőtt bármit is kérdezhetett volna, hangosan becsapta kívülről az ajtót.
Délután a rendőr egy fiatalembert vezetett be a zárkába.
- Megérkezett az ügyvédje!
- Dr. Hullám Gergely vagyok! – mutatkozott be gyorsan a fiatalember – kirendelt védő. Én fogom Önt képviselni. Sajnos még nem volt időm átnézni a vádiratát. Azért vagyok itt, hogy megkérdezzem, van-e valami kérése?
- Éppenséggel volna – válaszolta Ábel –, csakhogy az nem teljesíthető!
- Mi volna az? – kérdezte az ügyvéd.
- Hát az – válaszolta Ábel –, hogy engedjenek haza.
- Az tényleg nem teljesíthető – válaszolta az ügyvéd fanyar mosollyal az arcán –, hiszen már a bíróság is elrendelte az Ön előzetes letartóztatását. 
- Akkor – szólt közbe Ábel – szeretnék egy olyan cellát kapni, ahol egyedül lehetek.
- Azt hiszem, ez megoldható – válaszolta az ügyvéd – megbeszélem a főkapitány úrral. Ha nincs más kérése, akkor most távozom. Először is átolvasom a vádiratát, aztán majd meglátom, hogy mit tehetek Önért.

Másnap reggel Ábelt átvitték egy kisebb cellába, ahol már egyedül lehetett, és közölték vele, hogy majd másnap egy pszichológus fogja megvizsgálni, és ha szükségét látják, elrendelhetik a poligráfos hazugságvizsgálatot is.

Ábel az elmúlt két napot úgy töltötte el, hogy még mindig nem hitte el azt, hogy ébren van. Azzal vigasztalta magát, hogy talán ez az egész egy rossz álom, vagy egy rossz tréfa. Fájt a feje és szédült. Úgy látszik az ügyvéd szólhatott a kapitánynak, mert egy orvos kereste fel, aki először megmérte a vérnyomását, és a fejét csóválta.
- Máskor is volt már magas vérnyomása? – kérdezte.
- Igen – válaszolta Ábel – erre kaptam is gyógyszereket.
- És most szedi ezeket a gyógyszereket?
- Nem, mert egyet sem hoztam magammal.
- Milyen gyógyszereket szedett? – kérdezte tovább az orvos.
Ábel felsorolta a gyógyszereit, az orvos megírta róluk a recepteket.
- Ha nem tudjuk lehúzni a vérnyomását, akkor kénytelenek leszünk kórházba vinni Önt. – mondta az orvos.

Egy órán belül már hozták is a gyógyszereit, és egy kancsó vizet pohárral együtt. Ábel annak rendje és módja szerint beszedte a gyógyszereket, majd egy óra múlva már kezdte is jobban érezni magát.
Másnap megint jött két rendőr. Megbilincselték őt, és beültették a kocsiba.
- Pszichológiai vizsgálat következik. – szólt az egyik rendőr.

A pszichológus egy fiatal tenyérbe mászó képű ember volt, aki előbb átnézte az iratait, majd fülig érő szájjal megkérdezte:
- Papa! Hát nem volt más friss hús a közelében? Pont a lánya kellett magának?
Ábel nem is válaszolt neki.
- Ha nem hajlandó válaszolni, nekem így is jó! – rándította meg egykedvűen a vállát a pszichológus – majd beírom, hogy nem hajlandó együttműködni velem, aztán megnézheti magát.
Ábel úgy döntött, hogy most már azért sem válaszol ennek a nyikhajnak.
- Mondja papa, aztán hányszor kettyintette meg a lányát?
Ábel legszívesebben ráborította volna az íróasztalt a kérdezőre, de igyekezett türtőztetni magát.
- Ha nem hajlandó válaszolni, nekem mindegy! – csukta össze a dossziét a ficsúr, és kiszólt a rendőröknek, hogy visszavihetik a gyanúsítottat.

Egy újabb nehéz éjszakát töltött Ábel a fogdában.
Reggel ismét felkereste őt az ügyvédje, aki korholással kezdte a társalgást.
- Hallom, nem volt hajlandó együttműködni a pszichológussal. Ezt nagyon rosszul tette.
Ábel megpróbálta elmagyarázni, hogy hogyan is zajlott le ez a vizsgálat.
- Az teljesen mindegy, hogy hogyan zajlott le ez a vizsgálat, itt Ön a vádlott. Magának akkor is együtt kell működni a hatósággal, különben a bíróság súlyosbító körülménynek veszi, ha a gyanúsított nem hajlandó együttműködni az igazságügyi szervekkel.

Ábelben forrt az indulat, de nem szólt egy szót sem.
- Elrendelték a poligráfos vizsgálatot. – közölte az ügyvéd – Szerencséjére nem az a fiatalember fogja vezetni a vizsgálatot, akivel tegnap találkozott.

Másnap csakugyan ismét megjelent két rendőr, akik megbilincselték őt, és ismét autóba ültették. Következett a poligráfos vizsgálat. Itt négy vizsgáló volt jelen, akik különböző kérdéseket tettek fel neki, miközben a gép mérte a testének minden reakcióját. Amikor a vizsgálat befejeződött, a vizsgálatot vezető idősebb nő közölte vele, hogy a vizsgálat negatív eredménnyel zárult, de a jövő héten egy grafológus is meg fogja őt vizsgálni.
Erre a vizsgálatra is sor került. A grafológus szintén egy nő volt, aki mondatokat íratott vele. A mondatok a váddal kapcsolatosak voltak. Kérdésekre kellett válaszolnia. Elkövette-e a bűncselekményt? Ha igen, akkor hogyan követte el? Ha nem, akkor mit gondol, hogy lánya miért jelentette őt fel?
Ez a vizsgálat volt a leghosszabb. A vizsgálat végén a hölgy összeszedte a papírokat, és közölte Ábellel, hogy az eredményt majd írásban fogja megküldeni.

 

 

Látogatók, újságírók

 

Ábel már három hetet töltött előzetesben, amikor hívatták. Felesége amint meglátta, zokogásban tört ki. Elmesélte, hogy alig hogy elvitték őt, megjelent a lakásukon a kisebbik lánya, aki rihegett-röhögött, és le vén gazemberezte őt, aztán amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott is nagy röhögve. Amikor Ábel megkérdezte feleségét, hogy mit szólnak mindehhez a faluban az emberek, Irén igyekezett kitérni a válasz elől, és állandóan elterelte a szót. Ezt látva Ábel, csak annyit mondott:
- Szóval, elhiszik, hogy én tényleg elkövethettem ezt a szörnyűséget!
Még egy pár szót válthattak egymással, amikor a rendőr jelezte, hogy letelt a látogatási idő. Irén könnyes szemmel búcsúzott Ábeltől, akinek szintén könnyek szöktek a szemébe. Ábel nem tudott szólni, csak szorongatta Irén kezét. Elvezették, vissza a cellájába.

Két nap múlva egy újságíró kereste Ábelt. Az őrt álló rendőr megkérdezte Ábelt, hogy akar-e beszélni az újságíróval? Ábel nemet mondott.
Másnap az egyik lapban megjelent, hogy, a lányát megerőszakoló apa nem hajlandó nyilatkozni a sajtónak.
Két nap múlva az ügyvédje jó hírrel állított be. Közölte, hogy sem a poligráfos, sem a grafológus szakértő nem támasztotta alá a vádat. E szerint csupán a lánya állítja, hogy őt megerőszakolta, de ezt eddig semmi más nem támasztja alá.
- Holnap a rendőrség újból kéri, hogy harminc nappal hosszabbítsák meg az előzetes letartóztatását, aztán egy hétre a pszichiátriára viszik az elmemegfigyelőbe, ahol majd egymás után több pszichológus és pszichiáter fogja kihallgatni, és kivizsgálni. – közölte az ügyvéd Ábellel.

Másnap jött is a két rendőr, és újból a szokásos forgatókönyv szerint megbilincselték, és a bíróságra vitték, ahol egy hónappal meghosszabbították az előzetes letartóztatását.

A következő héten a pszichiátriára vitték, de előtte ismét Irén látogatta meg, aki tiszta alsót és egy kis süteményt hozott neki. Most több időt tölthettek együtt. Ábel nagyon elveszettnek érezte magát, és csak szorította Irén kezét.
- Ugye, Te nem hiszed el azt a borzalmat, amivel engem megvádoltak?
Irén őszintén hitt férje ártatlanságában.
- Én nem hiszem el – szólt Irén –, de sajnos a faluban... – és elakadt a szava.
- Szóval a faluban elhiszik! – szólt rezignáltan Ábel. Irén csak bólintott.
- Igen.
Ábelt most kerítette hatalmába az az érzés, hogy minden mindegy. Ő így is, úgy is elveszett. Hiába küzd az igazságáért, a bélyeg örökkön örökké rajta marad. Halványan, de már megfogalmazódott benne, hogy nem lesz ereje végig csinálni, végig harcolni ezt a harcot, mert negyven évet kell kidobnia az életéből. Azokat az éveket, amelyeket első feleségével és gyermekei felnevelésével töltött. Így utólag már világosan látja, hogy az egész egy nagy hazugság volt. Értelme sincs, mert bármilyen ítélet is születik, őróla ezt a bélyeget már senki sem moshatja le.
Ezen az éjszakán egy cseppet sem aludt. Nincs más hátra, végeznie kell magával, mert nincs más kiút.

Másnap reggel papírt és írószert kért. Elhatározta, hogy levelet ír feleségének és a nagyobbik lányának. Afféle búcsúlevelet. Leült, és hozzáfogott a levélíráshoz. Úgy érezte, hogy a szíve az agyában lüktet, mint egy óriási tam-tam dob. Elfogta őt a sírás, és csak azután kezdhetett hozzá a levélíráshoz, amikor ez a sírásrohama elmúlt. Már tudta, hogy mit kell tenni, és ettől valahogyan most megnyugodott. Végtelen, hatalmas nyugalom szállta meg. Tisztában volt azzal, hogy ő innen soha sem fog hazatérni.
Három levelet írt egymás után. Az elsőt a feleségének, Irénnek. A másodikat a nagyobbik lányának. A harmadikat a polgármesternek címezte, aki a barátja volt, de a levél az egész falunak szólt.
Alig hogy elkészült a levélírással, az őr beszólt neki.
- A Tv-től vannak itt. Akar-e nyilatkozni a televíziónak?
- Igen. – válaszolta Ábel.
Egy percen belül három rendőr termett ott. Az egyik rendőr volt a borbély, aki gyorsan megborotválta Ábelt, aki ezután letusolhatott, és másik ruhát is kapott. Ezt követően felkísérték őt az emeletre egy üres szobába. A szobában várta már a TV stábja. Egy riporternő, aki bemutatkozott, és egy férfi, aki a kamerával a felvételt készítette. Ábel a feltett kérdésekre pontos, kielégítő válaszokat adott. Higgadtan elmagyarázta, hogy a kisebbik lányának azóta van vele problémája, amióta az édesanyjuk rákban meghalt. Kisebbik lányával ellentétben ő végig anyjuk mellett volt, amíg édesanyjuk a rák ellen harcolt, kórházról kórházra vitte őt, de annak ellenére, hogy négy kórházban is voltak, a neje életét nem tudták megmenteni. Ezalatt a kisebbik lánya külföldön dolgozott, és egyszer sem látogatta meg a nagy beteg édesanyját. Minden héten felhívta őket ugyan telefonon és drágábbnál drágább gyógyszereket ajánlott. Kiderült, hogy az általa ajánlott gyógyszereket idehaza nem lehet beszerezni. Az orvosok pedig óvták őt attól, hogy bedőljön a reklámoknak, és olyan gyógyszereket adjon a nejének, ami idehaza nem engedélyezett, mert többet árthat vele a feleségének, mint amit használ. Aztán a kulcsmondatot a TV riporternője mondta ki:
- Lehet, hogy a lányában feltámadt a lelkiismeret? És, hogy a lelkiismeretét csitítsa, működésbe lépett az úgynevezett hárító mechanizmus, amely a felelősséget magáról igyekszik elhárítani? Egyébként nem árulok el vele titkot – mondta a riporternő – voltunk a nagyobbik lányánál is, aki nagyon pozitívan nyilatkozott Önről és kizártnak tartotta, hogy Ön elkövette azt a bűnt, amivel a kisebbik lánya vádolja Önt.

Másnap Ábelt átszállították az elmemegfigyelő intézetbe, ahol egy hétig vizsgálták az elmeállapotát. Külön szobában volt. Felhívták a figyelmét arra, hogy ne nagyon sétáljon a folyosón, mert itt komoly, súlyos bűnöket elkövető emberek is vannak, ezen kívül sátánisták, drogosok és sokan mások. Ábel meg is fogadta a tanácsot.

Egy hét múlva aztán visszavitték Ábelt a kapitányságra.
Két nap múlva került a TV riport adásba. A parancsnok elrendelte, hogy hozzák fel Ábelt, és had nézze végig a vele készített riportot. Ábelt leültették. A parancsnok behívta a nyomozást vezető tisztet, néhány munkatársát, és Ábellel együtt végignézték a TV riportot. Ezt követően csendesen közölte Ábellel, hogy holnap átviszik őt az ügyészségre, ahol majd az ügyészek eldöntik, hogy mi legyen a további sorsa.
- Egyébként – közölte – a kisebbik lányával többször megkíséreltük a szembesítést, de ő sohasem jelent meg a megadott időpontokban, sőt, egy ideje már nem is tartózkodik a korábbi lakcímén. Most már mi is keressük őt, de egyelőre még nem találtuk meg.

Másnap reggel a két rendőr szokás szerint jelentkezett Ábel cellájában, de ezúttal már nem bilincselték meg. Beültették az autóba, és az ügyészségre hajtottak vele. Ott egy idősebb nő elé vezették őt, aki egy darabig lapozgatta az ügyiratokat, majd mély gyűlölettel a szemében ránézett Ábelre, és így szólt:
- Ember! Maga, intelligens ember létére hogyan vetemedhetett arra, hogy a saját lányával közösüljön?
Ábel mondani akarta, hogy ez egyáltalán nem igaz, de az ügyésznő belefojtotta a szót.
- Nekem hiába tagad! Tudja mit élhetett át az a szerencsétlen gyermek azért, hogy egy vén kéjenc kiélhette perverz, undorító vágyait?

Ábel úgy döntött, hogy innentől egy szót nem szól a nőhöz. Aztán kérdéseket tett fel neki a nő, de Ábel mindegyikre megtagadta a választ. Végül a nő már üvöltött és csapkodta az iratokat.
- Ott fog megrohadni a börtönben, mert én addig nem nyugszom, amíg magát le nem csukatom. Érti? Nem nyugszom. Le fogom magát csukatni.
A rendőrök benyitottak, mert azt hitték, hogy valami gond van, de az ügyésznő rájuk is üvöltözött.
- Mit hallgatóznak itt maguk? Menjenek a dolgukra! Majd szólok, ha szükségem lesz magukra! – aztán becsukta a dossziét, és csendesen csak annyit mondott Ábelnek.
- Elmehet.
A rendőrök kifelé indultak Ábellel, de az ügyésznő rájuk ordított.
- Miért nem bilincselik meg?
- Mert a kapitány úr elrendelte, hogy felesleges a gyanúsított megbilincselése. – válaszolta az egyik rendőr.
- Úgy? Akkor én meg elrendelem, hogy igenis, bilincseljék őt meg! Micsoda vircsaft ez?
A rendőrök hát megbilincselték Ábelt és az autóhoz kisérték, ahol levették róla a bilincset.

Ettől kezdve a parancsnok utasítására egészen más elbánásban részesítették Ábelt. Minden nap tisztálkodhatott. Heti rendszerességgel kapott tiszta ruhát, a neje is szinte naponta látogathatta őt. Két nap múlva pedig egy televíziót kapott a cellájába.
Pár nap múlva az ügyvéd jó híreket hozott. Közölte, hogy az elmemegfigyelő vizsgálata is negatív eredményt hozott, azaz semmi nem támasztja alá a kisebbik lánya vádaskodását.
- De, van még egy másik jó hírem is! – mondta az ügyvéd – Az ügyet a főügyész utasítására elvették attól az ügyésznőtől, aki olyan gorombán viselkedett magával, és egy fiatal ügyésznőnek adták. Ennek következtében az idősebb ügyésznő kérte a nyugdíjazását, amelyet a főügyész szintén jóváhagyott. A jövő héten ki fogja Önt hallgatni a fiatalabb ügyésznő is. Ezen már én is ott lehetek. A korábbi kihallgatásán én azért nem lehettem ott, mert az ügyésznő elfelejtett engem értesíteni – mondta az ügyvéd – és ez volt az egyik ok, ami miatt elvették tőle az ügyet. Sajnos az utóbbi időben a hölgy többször is elkövette ezt a hibát.

Két nap múlva aztán ismét Ábelért jöttek a rendőrök, és úgy, megbilincselés nélkül ismét az ügyészségre vitték. Ott egy halk szavú, fiatal hölgy elé vezették őt, aki először is hellyel kínálta, aztán elgondolkodva annyit mondott.
- Még nem döntöttem el, hogy vádat emeljek-e Ön ellen, vagy nem, de az a gyanúm, hogy mi ezt az ügyet el fogjuk veszíteni, mert Ön ellen semmi bizonyítékunk nincs. Mondja őszintén, miért került Ön ide?

Ábel nagyjából azt mondta el, amit a TV riporternek is elmondott.
- Nagyon meggyőzőnek hangzik az, amit mond Uram! Ugyanezt mondta a televízióban is. Én is láttam az adást. De, szeretném hallani az Ön kisebbik lányától is a vádjait. Egyelőre azonban nem találjuk őt.
- Én is kíváncsi vagyok – mondta Ábel –, hogy lesz-e bátorsága oda állni elém, és a szemembe mondani a vádjait.
- Ha mi nem tudjuk szembesíteni Önöket, akkor megpróbáljuk ezt a bíróságtól kérni, aztán majd meglátjuk. Egy dolgot azonban feltétlenül tudnia kell uram. Azt, hogy akit ilyen cselekmény elkövetésével valaha is megvádoltak, a bíróság bárhogy is ítélkezik, a közvélemény csak hosszú idő után, és nagyon nehezen menti fel. Jobb lenne uram, ha Ön arról a környékről elköltözne az ország másik végébe.
- De, hát ott vannak a barátaim! –mondta Ábel.
- Biztos, hogy még mindig a barátai?  Ön biztos ebben?
Ábel lehajtotta a fejét.
- Nos, kedves Uram! Valószínű az lesz a döntésünk, hogy vádat emelünk Ön ellen a bíróságon, aztán majd meglátjuk. Én fogom képviselni a vádat, és ha úgy látom, hogy továbbra sem fog felmerülni komolyabb bizonyíték Ön ellen, akkor a vádat ejteni fogom. Addig megpróbáljuk előkeríteni a kisebbik lányát.

Ezzel vége is lett az ügyészi meghallgatásnak.
Ábel hosszasan elgondolkodott azon, amit az ügyésznő mondott. Amikor két nap múlva bejött a felesége, el is mondta neki, hogy talán az lenne a legjobb, ha elköltöznének onnan, jó messzire.
- Rendben van! – válaszolta Irén – Akkor holnap meghirdetem a házat.
Ábelnek azon az éjszakán rémálmai voltak. Hiába költözik el akárhová, ha egyetlen ember is akad, akinek tudomására jut az ö vesszőfutása, vége. Minden kezdődik elölről, és hát nem költözhet minden félévben máshová! Szörnyen érezte magát.
Visszatérő álma lett, hogy éjszaka arra ébred, hogy ég a ház, körülötte már táncolnak a lángok, és bármerre akar kimenni az ajtón, vagy az ablakon, útját állják a lángok. Ilyenkor mindig csatakosan ébredt. Szinte fürdött a verejtékében. A kétségbeesés lassan felőrölte az idegeit. Gyakran órákig ült, és csak nézett maga elé üres tekintettel. Összeomlott minden, amiért az egész életén át küzdött és dolgozott.

Egyszer csak kitűzték a tárgyalás időpontját. Az ügyvéd örömmel közölte:
- Nyugodjon meg Uram!  Ki fogom hozni Önt a börtönből!
Ilyet eddig nem mondott az ügyvéd, aki eddig maga sem hitt Ábel ártatlanságában, de most már bizonyos volt benne.

 

 

A tárgyalás

 

Ábel meglehetősen rossz állapotban volt. Így került sor a tárgyalásra. Szabóné dr. Horváth Katalin bírónő vezette a tárgyalást. Mivel ez az ügy most már országos port vert fel, a sajtó, a rádió, a televízió meglehetősen nagy érdeklődést mutatott. Volt még egy plusz meglepetés is. Erdős Rozit megtalálta a rendőrség, és mivel eddig egyetlen egy kihallgatáson sem volt hajlandó részt venni, most rendőri elővezetéssel hozták őt ide. Nyugtalanul tekintgetett jobbra-balra, és amikor meglátta az apját, halkan elnevette magát. A bírónő többször is rászólt, hogy viselkedjen az ügynek megfelelő komolysággal a bíróság előtt, de ő csak kacarászott. A bírónő, felszólította, hogy tegye meg a vallomását.
Közben ugye elhangzottak a hamis tanúzás büntethetőségére vonatkozó passzusok, és amikor a bírónő megkérdezte:
- Megértette?
Rozi hátra vetette a haját, és csak vigyorgott. A bírónő felolvasta Rozi korábbi feljelentését, és megkérdezte, hogy akarja-e a feljelentést kiegészíteni, vagy egyáltalán van-e hozzáfűzni valója? Rozi most sem válaszolt, csak vigyorgott, és fél szemmel apjára lesett. Most a bírónő azt kérdezte Rozitól, hogy fenntartja-e a korábbi feljelentését, vagy nem? Rozi csak bólintott, hogy fenntartja, de szólni egy szót sem szólt.
Most következtek a kérdések. Először az ügyésznő kérdezgette őt, de Rozi hanyagul csak annyit válaszolt:
- A fene sem emlékszik már minden részletre.

Az ügyésznő hiába kérdezett bármit Rozitól, mindenre ugyanaz volt a válasz. Amikor aztán az ügyésznő emelt hangon azt kérdezte Rozitól, hogy igaz volt-e amit leírt a feljelentésében? Rozi hanyagul azt válaszolta:
- Találja ki! – Ekkor a bírónő ismét megintette Rozit.
- Viselkedjen az ügy komolyságának megfelelően, és vegye figyelembe, hogy a bíróságon van, és nem a piacon.
Most az ügyvéd kérdései következtek. Ezekre eleinte Rozi nem volt hajlandó válaszolni, de amikor a bírónő nyomatékosan figyelmeztette, hogy köteles a feltett kérdéseket megválaszolni, megeredt a szava, és félig az apja felé fordulva elmondta, hogy az anyja még a halála előtt elmondta neki, hogy azért kell neki meghalnia, mert a férje, azaz az ő édesapja semmit nem tett a gyógyulása érdekében. Ekkor hirtelen a nagyobbik lány, Aliz hangosan közbeszólt:
- Ez nem igaz!
Rozi hirtelen nővére felé fordult, és teljes gyűlölettel a szemében azt sziszegte:
- Áruló!
Most ismét a bírónő kérdezett.
- De, hogy jön ez most ide? Hiszen Ön feljelentést tett az édesapja ellen, hogy gyermekkorában molesztálta Önt, sőt, többször meg is erőszakolta.
- Bosszút akartam állni az öregen! – válaszolta Rozi vigyorogva – Anya már tíz éve halott, ő meg anyám ágyába vitte Irént és hempereg vele.
Ábel kezdett verejtékezni. Úgy érezte, hogy egyre kisebb lesz a terem, és lassan összenyomják őt a falak. A bírónő emelt hangon kérdezte Rozit. 
- Most ugye elismerte, hogy hamisan vádolta az édesapját?
- Én nem ismertem el semmit! – vágott vissza Rozi – Csak azt akartam, hogy az öreg szenvedjen. Bármit is mondtam neki, mindig olyan magabiztosan tért ki a vádjaim elől. Hát most szenvedjen! Mire várnak? Csukják őt be!

Ábel előtt elsötétült az ég, és a földre esett. A bírónő felállt:
- Egy kis szünetet rendelek el! Azonnal kerítsenek egy orvost.

Szerencsére az orvosi rendelő a következő háztömbben volt. Három perc alatt ott volt egy orvos, aki megvizsgálta Ábelt, és azonnal mentőt hívott. Újabb három perc múlva már a mentők is ott voltak. A mentősök megpróbálták Ábelt újraéleszteni. Hatszor egymás után kísérelték meg az újraélesztést, de sikertelenül.
A bírónő, aki végignézte az újraélesztéseket, most visszament a helyére, és közölte:
- Ezzel az ügy befejeződött, mert a gyanúsított elhalálozott.
Ekkor az ügyésznő felállt, és közölte Rozival, hogy ezennel letartóztatja őt hamis vád miatt, amiért az édesapját hamisan vádolta bűncselekmény elkövetésével. Rozi hátrafordult az ügyésznő felé.
- Miért? Maga elhiszi, hogy az öreg meghalt? Nem látja, hogy csak megjátssza magát? Csukják őt börtönbe, amiért hagyta anyámat meghalni!
Most lehajolt apjához.
- Ébredj öreg! Véget ért az előadás! Tudom, hogy csak megjátszod magad!!!
Aztán elkezdett nevetni. A nevetése röhögéssé, majd démoni kacajjá változott. A kacajból aztán vijjogás, majd sikoltozás lett. Az emberek pedig döbbenten nézték egy torz lélek démoni megnyilvánulását és megsemmisülését. Az ügyésznő intett a rendőröknek, de Rozi hátborzongató kacagása még akkor is hallatszott, amikor a rendőrök őt a gépkocsijukba tuszkolták.
Az utcán pillanatok alatt csődület támadt. Az emberek megrendülve nézték a jelenetet. Egy szép, fiatal nő őrülési jelenetét.
Másnap az újságok a címoldalon számoltak be a történtekről. A TV híradók bemutatták Rozi őrülési jelenetét. A szakértők kommentárjaikban valamennyien egyetértettek abban, hogy ez az egész az első feleség bűne, aki szinte aláaknázta a valószínűleg gyenge idegzetű kisebbik gyermekének az életét.

Ábel temetésére a falujában került sor. Szinte az egész falu kint volt a temetésen. Az emberek arcára kiült a döbbenet.
- Hogyan is történhetett meg ez a szörnyűség? Ki a felelős ezért?
Aliz csak állt Irén mellett. Aztán, amikor már mindenki távozott, belekarolt Irénbe, és hazakísérte.

 

Vége

 

 

Következő alkotás vagy vissza a tartalomjegyzékhez

 

Irodalmi Rádió - Netkötet Program - 2018.