- Ne felejtsék el, hogy Afrikában vannak! – nevetett Ibrahim, a fekete bőrű sofőrünk.
- Látják, már meg is érkeztünk!
Ahogyan a sárga öreg, Landrover bekanyarodott az egyetemi Campus területére legalább hat oroszlán hevert egészen közel az úthoz, és a járdához. Pontosan úgy, ahogy az úton azt Ibrahim elmondta, aki, látva arcunkon a döbbenetet, elmosolyodott.
- Csak semmi pánik! Vegyék úgy, hogy ezek a mi oroszlánjaink. Ők takarítják el itt a konyhai hulladékot. Az még egyszer sem fordult elő, hogy valakire is rátámadtak volna. Én majd a bejárat közelében fogok megállni, aztán mindent úgy csináljanak, ahogyan megbeszéltük! Szép lassan menjenek az ajtóig. Odabenn már nem lesz mitől tartaniuk. A csomagjaikat majd én viszem.
Ahogyan a kocsiból lekászálódtunk, a feleségem belém karolt. Szinte bele mart a karomba.
- Siessünk! – suttogta halkan – vigyázz, lépcső. Meg ne botolj, az Istenért!
Persze én is odafigyeltem minden mozdulatomra. Végre ott álltunk az ajtóban. Kinyitottam az ajtót, és odabentről fenyegető oroszlánüvöltés fogadott. A meglepetéstől mozdulni sem tudtunk. Ibrahim látva tétovaságunkat, mellettünk termett.
- Mi baj? – kérdezte, de a válaszra nem is kellett várnia, elnevette magát. – Ó, ez csak a portás oroszlánja. A bal hátsó lábát egy autóbaleset miatt le kellett vágni, azóta a portás vette gondjaiba. Tőle aztán igazán nem kell tartaniuk! Menjenek csak nyugodtan tovább! Én is jövök.
És visszaszaladt a kocsijához.
Odakint az oroszlánok egykedvűen hevertek tovább, még a fejüket sem mozdították meg. Lassan, tétova léptekkel indultunk a portásfülke irányába a feliratokat követve. Néhány pillanat, és ott álltunk a portásfülke előtt. A fülkétől balra egy gyermekjáróka nagyságú ketrecben egy hatalmas hím oroszlán feküdt. A portás elénk sietett. A félelmünket látva az oroszlánra mutatott:
- Ő King, az én oroszlánom. Nem kell tőle félni! Egy baleset után a bal hátsó lábát amputálni kellett. Jámbor jószág. A tenyeremből eszik. Naponta levisszük őt ketrecestől a többi oroszlán közé.
Ebben a pillanatban King, azaz az oroszlán felült és merően nézett engem. Aztán felállt, mellső két lábát a ketrec szélére rakta, és azt alaposan megrázta, közben egy hatalmasat üvöltött. Nejem rémülten felsikoltott:
- Meneküljünk!
Láttam, hogy a hatalmas állat mindenképpen ki akar jönni a ketrecéből. Ezért én is a menekülés mellett döntöttem. Más lehetőségünk nem volt, kifele futottunk, ahonnan bejöttünk. Leszaladtunk a lépcsőn, de alig tettünk pár lépést, a hatalmas állat három ugrással utolért bennünket. Hirtelen megállt, és velem szemben leült. Merően nézett. Úgy éreztem, hogy ezek életem utolsó percei. Aztán King – az oroszlán – jobb mellső lábát magasra tartva nyújtotta felém, és közben halkan morgott hozzá.
- Mi az? Talán pacsit akar adni? – szólt a nejem.
- Pacsit? – kérdeztem én.
- Úr Isten! Nehogy megfogd a mancsát! – szólt ismét a nejem.
Az oroszlán most földre engedte a jobb lábát, és a másikat nyújtotta felém. Ismételt halk, és türelmetlen morgással. Kétségbe voltam esve, és nem tudtam, mitévő legyek, hiszen, ha el akart volna kapni, már rég megtehette volna. Ez meg csak ül itt velem szemben és nyújtja felém a mancsait. Ekkor egy lövés dördült el. Az óriási állat felemelkedett, aztán elterült a füvön. Egy párat hörgött, és kimúlt.
- Jól vannak Miszter? – Ibrahim hangját hallottuk.
Az udvaron békésen szundikáló oroszlánok most nyugtalanul morogtak, üvöltöttek. Én pedig csak kábultan álltam a halott király fölött, és kezdtem nagyon szégyellni magam. Ha Ő bántani akart volna, réges-rég megtehette volna, de csak a kezét – akarom mondani, a mellső lábait – nyújtogatta békésen felém parolára várva. Naponta több százan mehettek el mellette, és pont engem választott ki, nekem akart valamit mondani. Engem akart a barátságával kitüntetni, és én…!?
Ebben a pillanatban fülsiketítő csengetést hallottam. Megszólalt az ágyam mellett az ébresztőóra. Lassan felnyitottam a szemem. Mintha még távolodóban hallottam volna az oroszlánok morgását. Aztán szinte elvakított a reggeli napfény.
Következő alkotás vagy vissza a tartalomjegyzékhez