Valamikor réges-régen, élt egyszer egy nagy király. Volt tömérdek katonája. A szavát visszhangozták a hegyek, és ha kirántotta kardját, az úgy csillogott, hogy még a nap is elhalványult. Volt száz szobás palotája, díszes kertje. Tömérdek kincse, fényes udvartartása. Birodalom szerte asszonyok ezrei epedtek utána, de ő mégis búslakodott. Egy gond gyötörte éjjel és nappal. Az gyötörte, az sorvasztotta őfelségét, hogyha majd meghal, vele együtt sírba száll neve és dicsősége. Birodalmát pedig kikezdi majd az idő és az irigység. Ezért azon törte a fejét, hogy hogyan is tudna olyan emléket állítani, amely örök időkre megőrzi a nevét és a dicsőségét. Éjszakánként álmatlanul forgott selyem ágyában. Nem vonzották őt az asszonyok felkínált kegyei, nem ízlett neki az étel, az a sok-sok finomság, amit száz szakácsa annyi gonddal és szakértelemmel készített a számára fülemüle nyelvéből, bíbic tojásból, fenyőrigóból és napos bárányból. Hiába hozattak nádmézet és drága fűszereket messzi földről. A király unottan tolta félre az ínyenc falatokat tartalmazó aranytálakat. Szemmel láthatóan egyre sorvasztotta őt a bánat, hogy hiába minden pompa, fényesség, elmúlik minden dicsőség, ha ő lehunyja a szemét.
A sokadik álmatlan éjszaka után végre elszenderedett, és egy álmot látott. Álmában egy hatalmas négyzet alapú gúla jelent meg, amely olyan magas volt, hogy az égig ért. Még a tengerek hajósai is csodálták nagyságát, monumentalitását. Ezt a hatalmas építményt piramisnak mondta az álma, amely fennáll majd az idők végezetéig, amíg ember lesz a földön.
Az uralkodó alig várta, hogy reggel legyen. Reggel összehívta tanácsosait, hogy az álmát elmesélhesse nekik. A tanácsosok csak ingatták a fejüket. Értették is, meg nem is a dolgot. A király nagy méregbe gurult, és elhatározta, hogy hírnököket küld szerte a világba, és kihirdette, hogy arannyal, ezüsttel, gyémánttal gazdagon megjutalmazza azt az építészt, aki fel tudja építeni az álmában látott óriás gúlát, de jaj, azoknak, akik megpróbálják őt rászedni, félrevezetni, mert azok a fejükkel fizetnek.
Először a kalandorok jöttek a könnyű pénzkereset reményében. Voltak olyanok is, akik azonnal kereket oldottak, amikor meghallották, hogy mire is készül a király. Azok, akiket megszédített a könnyen megszerezhető kincs, azok mind egytől egyig otthagyták a fejüket. Az ország templomaiban a papok szent krokodiljai abban az időben jó kövérre híztak, mert velük etették meg a rajtakapott, rajtavesztett kalandorokat. Amikor mindennek híre ment szerte a világban, egyszerre megcsappant a jelentkezők száma. Már senki sem akart a krokodilok étlapjára felkerülni. Hiába volt egész nap tárva nyitva a palota óriási kapuja, az udvar népén és a kereskedőkön kívül nem járt azon se ki, se be, még egy macska sem.
Egyszer csak egy öregember kért bebocsátást a királyhoz. A király elcsodálkozott, amikor az öreget meglátta.

- Mi van öreg? Te is eluntad az életedet?

Az öreg ravaszkásan hunyorított, és csak annyit mondott:
- Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy csak az igazat mondjam mindenkinek, mert egyre közelebb a nap, amikor számot kell adnom az Úrnak mindarról, amit itt a földön cselekedtem.
- Jól van öreg – mondta a király –, akkor hát, beszélj.
- Bocsáss meg felséges uram, de most te fogsz beszélni, válaszolni fogsz a kérdéseimre.
- Hogy-hogy? Eddig mindig én kérdeztem, és az alattvalóim válaszoltak! – horkant fel a király.
- Felséges királyom, én építész vagyok, és ha azt akarod, hogy felépítsem neked a gúlát, tudnom kell, hogy mit is akarsz tulajdonképpen!
A király mélyen elgondolkodott, aztán bólintott.
- Igazad van! Kérdezz.
Az öregember három nap, és három éjjel folyton kérdéseket tett fel a királynak és a kapott válaszokat kis cseréptáblákra jegyzetelte fel, amelyeket előzetesen megsorszámozott. A harmadik napon aztán összeszedte a kis cserepeit, és csak annyit mondott a királynak:
- Felséges királyom, adj nekem tíz napot, és egy félreeső zugot a palotádban, ahol senki sem jár, hogy ne zavarjon senki, amíg gondolkodom.
A király ráállott az alkura. Tíz nap múlva aztán jelentkezett az öregember.
- Felség! Elkészültem a tervekkel, a kalkulációval, és a számításokkal. 
A király látta, hogy az öregembernek kisimult az arca, és a tekintete tele van bizakodással.
- Gyere, előbb ebédeljél velem! – szólt a király.
- Szó sem lehet róla Felség – mondta az öregember – a jóllakottság tompítja az elmét.
- Akkor mondjad el, hogy mire jutottál!
Az öregember a márványpadlóra sorba kirakta a cserepeit, aztán beszélni kezdett.
- Ahhoz, hogy Te az álmaid piramisát megépíthesd, tömérdek pénzre és emberre van szükség, akik megépítik neked a gúládat. Ehhez időtálló kő kell. Itt a környéken ilyen kövek nem léteznek. Szükséged lesz hajókra, amelyek ezeket a köveket majd ideszállítják, szükséged lesz emberekre, akik ezeket a köveket kibányásszák a lelőhelyén, levontatják a kikötőbe, berakják a hajóba, a hajóból kirakják, és beépítik majd a gúládba. Szükséged lesz katonákra, akik a szállítási útvonalat biztosítják. Ezen kívül sok-sok építészre is szükséged lesz, akik az egyes munkafolyamatokat megépítik és összehangolják a többivel. Ez a munka legalább harminc évig fog eltartani. Én ezt már nem érem meg, de pontosan megtervezem előre, hogy mikor mire lesz szükséged.
A király repesett a boldogságtól.
- Mit gondolsz – kérdezte a király –, valóban meg lehet építeni ezt a hatalmas gúlát, vagy, ahogy az álmomban hallottam piramist?
- Akkorát nem építhetsz Uram, hogy az égig érjen, mert azt Isten nem hagyná. De, ez a gúla mégis fennmaradna a világ végezetéig, és megőrizné a neved és dicsőségedet.
Az öregember még tíz hosszú esztendőn keresztül élt. Mindent leírt előre, és megszervezte, elindította a munkálatokat. A király bőven elhalmozta az öreget arannyal, drágakövekkel, de az öreg csak legyintett.
- Mit kezdjek én ezekkel Uram? Nőket már nem tudok szédíteni velük, vagyont meg mire és kinek halmozzak fel?
Amikor az öreg meghalt, a király egy esztendeig gyászolta őt. Most döbbent rá arra, hogy az öregember volt az első barátja az életében. Gyakran, és sokat beszélgettek. Most igyekezett visszaidézni magában az öregember szavait. Rájött arra, hogy mennyi mély bölcsesség volt az öreg minden szavában. Az eddigi élete során még nem találkozott csak hízelgő, dicsérő szavakkal, az udvaroncok hajlongásával, és most, íme, megismerte az őszinteséget. Eleinte néha bántották az öreg szavai, de általuk ismerte meg az igazság ízét, és azt, hogy a dolgoknak sok oldala van. Attól függ, hogy honnan nézzük őket. Arra is rájött, hogy csak akkor ismerjük fel azt, aki a legfontosabb volt a számunkra, amikor ő már nincs.
A király más szemmel kezdte nézni a világot, és az egész életet.
Futárokat küldött szerte a világba hogy meghirdesse, a palotája kapui nyitva állnak a gondolkodó, tudós emberek előtt, akik a világ dolgait kutatják.
Közben a piramis az öregember tervei szerint épült tovább. A piramis belsejében folyosók, kamrák és helyiségek nyíltak, ahogy azt az öregember megtervezte. Különleges emelőszerkezetek emelték a kőtömböket a magasba oly könnyedén, mintha csak szalmabálák lettek volna. Kőfaragók ezrei dolgoztak, hogy méretre faragják az óriási kőtömböket. A király gyakran ellátogatott az építkezésre, de hiába próbált elbeszélgetni az építésvezetők egyikével, vagy másikával, de olyan emberrel, mint az öregember volt, nem találkozott többé.
Lassan, bátortalanul néhány tudós is felkereste a király palotáját. Félve attól, hogy ők is úgy járnak, mint a kalandorok, akik annak idején – a piramis építésének kezdete előtt – a krokodilok étlapjára kerültek. A király megnyittatta a palota egyik szárnyát előttük, aztán minden egyes holdtöltekor az udvar színe előtt kérdéseket tett fel a tudósoknak, akikről hamar kiderült, hogy korántsem értenek egyet az élet dolgaiban. Hajnalig tartó parázs viták jellemezték ezeket az összejöveteleket.
Egyik délelőtt, amikor a király éppen a palota kapuján hajtott ki testőrök kíséretében a nyolc rabszolga által húzott hintóján, egy különös embert látott a kapu előtt ácsorogni.
Föl tűnt neki a rongyokból összetákolt gúnyája, szakadozott, ócska bocskora, piros-fehér tarka fejfedője, és a hátizsákja, ami telis-tele volt papirusztekercsekkel. De, ami a leginkább felhívta magára a figyelmet az az átható tekintet, amellyel az idegen a királyt fürkészte. A király egy aranyat dobott eléje a porba, de az idegen ügyet sem vetett az aranyra, csak a királyt nézte hosszan, átható tekintetével. A testőrök már éppen el akarták kergetni az idegent, amikor a király megállította a fogatát és megszólította a jövevényt.
- Te mi járatban vagy itt jó ember?
A fiatalember fejet hajtott a király előtt, és csak annyit mondott:
- Nagyon köszönöm neked Felség, hogy jó embernek szólítottál. Szerettem volna találkozni veled, és örülök, hogy ez sikerült.
- És miért akartál találkozni velem? – kérdezte a király.
- Mert sokat hallottam rólad, és ezért szerettem volna megismerni téged.
- Látom, hogy nem erre a vidékre való vagy, de beszéled a nyelvünket.
- Igen Felség! Azért tanultam meg a nyelveteket, hogy szót válthassak veled!
- Szóval, te azért tanultad meg a nyelvünket, hogy beszélhess velem? – csodálkozott a király.
- Igen.
- Akkor gyere velem, éppen az építkezéshez tartunk. Ülj ide mellém a hintóba.

A testőrök nagy ámulatára a rongyos felült a király mellé a hintóra, és beszélgetni kezdtek.
Kiderült, hogy a fiatalember nagyon messziről, Európából - Hellászból érkezett, költő és filozófus. A király persze kíváncsian faggatta, hogy mit takar az a fogalom, az a szó, hogy költő, meg hogy filozófus? Az idegen jót nevetett.
- Erre a kérdésre sokan keresik a választ.
Időközben megérkeztek az építkezés színhelyére. A költő kíváncsian jártatta tekintetét a piramis óriási építményén.
- Na, hogy tetszik? – kérdezte a király az ifjút, aki csak ingatta a fejét – Gyere velem, megnézzük belülről is.
Beléptek a keskeny bejáraton, ahová a testőrök közül már csak hárman jöhettek. A testőrök fáklyát ragadtak, és az építésvezető társaságában elindultak a folyosókon.
Az első teremben a költő nagy meglepetésére három festő dolgozott. Falfestményeken ábrázolták a királyt, és udvarnépét. A másik teremben ugyancsak festőket találtak, akik éppen a Napistent és a Holdistent pingálták a falra. A harmadik terem volt a legnagyobb és a legdíszesebb. Itt egy hatalmas kőszarkofág állt. Körös-körül minden csupa arany volt. Arany kelyhek, arany tálak, márvány amforák, drágakővel kirakott kardok, tőrök, és más fegyverek.

- Ha meghalok – szólalt meg a király –, majd itt fogok nyugodni örökkön-örökké ebben a szarkofágban.

Késő délutánra járt, amikor a piramisból kijöttek. A hazafelé vezető úton az idegen csak hallgatott. A király megkérdezte:
- Miért hallgatsz? Nem találsz szavakat, hogy kifejezd csodálatodat?
Az idegen csak ingatta fejét.
- Nem Felség, egészen más okból hallgatok.
- Akkor csak mond el nyugodtan, őszintén a hallgatásod okát.
- Nem szívesen teszem – válaszolta az idegen –, mert tudom, hogy amit mondanék, az nem tetszene neked, és talán még a fejemet is vétetnéd.
- Hát, annyira nem teszik neked ez az egész? – kérdezte döbbenten a király.
- Nem erről van szó Felség! Tudod, amikor ide jöttem, nagy utat kellett bejárnom. Utam falvakon, pusztaságokon, városokon át vezetett. Rengeteg nyomorúságot, sok szegény embert láttam. Gyerekeket, akiknek nem volt mit enniük. Öregeket, akiknek azért kellett meghalni, mert elvitte az aszály a termésüket, kislányokat, akiket a szüleik azért adtak el rabszolgának, mert a családnak nem volt betevője. Láttam, és hallgattam a síró asszonyokat, akiknek a fiát, férjét, halálra zúzta egy-egy kőtömb, amikor a piramisodat építették. Már hetek óta itt állok a palotád előtt, és látom ki-bejárni a kövér kereskedőket, udvaroncokat és papokat. Megnéztem az emberhúson hizlalt kövér krokodilokat a templomaitokban. Nem érzed azt a mély szakadékot, amely az udvarod és a népek között tátong?

A király éktelen haragra gerjedt.
- Hogy mersz te kritizálni engem? Ki vagy Te? Szegények mindig voltak, és mindig is lesznek. Jól néznék ki akkor, ha az utolsó koldus is beleszólhatna az uralkodásba. A királynak az a dolga, hogy a birodalmát kiterjessze, hogy minél több népet hajtson az uralma alá. Ezzel szerezzen örök dicsőséget magának. Te azt mondod, hogy okos ember vagy, pedig semmit sem értesz a világból. Ez a piramis igenis örök időkre megőrzi az én nevemet és dicsőségemet.
- A néped pedig belepusztul! – válaszolta az ifjú – Tudod, hogy hány ezren lelték halálukat a gúlád építése során?
- Kit érdekel! – válaszolt a király – Csak az a fontos, hogy a nevem és a dicsőségem örökkön  örökké fennmaradjon!
- Mi lesz azután, ha felépül a piramisod? – kérdezte az ifjú – a kincstárad üres, a piramisodat halálod után kifosztják majd a sírrablók.
- Te egy veszedelmes kém vagy! – ordított a király – lefoglalom a pergamenjeidet, téged pedig börtönbe csukatlak! – intett a testőreinek, akik nagy örömmel ragadták meg az ifjút, hogy börtönbe csukják.
Este, amikor a király magára maradt, az olajmécsesek fényénél olvasni kezdte a pergameneket. Mivel nem boldogult az elolvasásukkal keresett a tudósai között egy olyan embert, aki érti az ifjú nyelvét. Az egyik tudós jelentkezett, hogy ő ír és olvas a hellének nyelvén. Még aznap este hozzá is kezdtek az olvasáshoz.
Az egyik papirusztekercsen az állt, hogy „Szópiramis”, és az ifjú arra kéri az isteneket, hogy őrizzék meg az írását az idők végezetéig. Aztán a többi írást olvasva a király egyre inkább rájött arra, hogy az írásokból az öreg, elhunyt építész barátjának a gondolatait hallja viszont. Mintha csak vele folytatna újból párbeszédet. A dolgokról és azok sokféleségéről, az emberi természetről, és a gyarlóságról.
Időközben a túlbuzgó udvaroncok és a testőrök már lefejezték az ifjút, és a testét pedig a krokodilok elé vetették a király tudta és beleegyezése nélkül.
Néhány hét múlva a király megparancsolta, hogy hozzák elébe az ifjút. Ekkor a testőrség parancsnoka bevallotta, hogy mi történt. Ezért a testőrség parancsnokát és néhány udvaroncát lefejeztette, testüket pedig a krokodilok elé vetette a király, de ez már nem támasztotta fel az idegent. A király nagyon szomorú volt. Önmagát okolta a történtekért. Elhatározta, hogy amennyire csak lehet, jóváteszi az ifjún esett sérelmet. Kőtáblákat készíttetett, és az ifjú tanításait betűről betűre felvésette rájuk.  A kőtáblákat pedig a piramis aranytermében, annak falára helyeztette el. A pergameneket pedig az egyik amforába záratta.

Nem sokkal a történtek után az egyik reggelen a királyt halva találták a szolgák.
Kezdetét vette a nagy temetési ceremónia. Ennek végeztével a királyt elhelyezték az arannyal díszített szarkofágban. A piramis bejárata elé pedig egy több tonnás követ hengergettek. Azt gondosan befalazták, hogy senkinek ne tűnjön fel, hogy ott van a piramis egyetlen bejárata. Az építőmunkásokat megvakították, hogy ne tudjanak még egy ugyanolyan piramist építeni, és ne tudjanak tippet adni a sírrablóknak.

Telt múlt az idő. Évszázadok, és évezredek múltak el, amikor is a huszadik század elején megkezdődtek a piramisok feltárásai. Amikor erre a piramisra sor került, azonnal feltűnt, hogy a sírt többször is kirabolták. Behatolva a sírkamrákba a kutatók számára bizonyossá vált, hogy a sok aranytárgynak lába kelt. Még a szarkofágot is felfeszítették, és a király halotti arany maszkja is eltűnt, de a falon a kőtáblák érintetlenek maradtak. Rajtuk a tragikus sorsú ifjú költő írásaival és intelmeivel. Mivel a táblák kétnyelvűek voltak – az egyik változat az eredeti ógörög változat volt, a másik pedig annak egyiptomi fordítása. Ezek a táblák nagyban segítették, és hozzájárultak ahhoz, hogy a hieroglifákat a huszadik században megfejthessék.
A költő neve ismeretlen maradt, de a kivégzését és annak tényét megőrizték a kőtáblák.
Íme, a szavakból készített és a kőből épített piramisok időtállósága, amelyből felsejlik egy tragikus sorsú ifjú költő tragédiája, és egy magányos uralkodó drámai küzdelme az örökkévalósággal.

Vége

 

 

Következő alkotás vagy vissza a tartalomjegyzékhez

 

Irodalmi Rádió - Netkötet Program - 2018.