elbeszélés

 

Előszó

 

Ha a csúcsra felérsz, tágas horizont nyílik meg előtted.
Látni és érteni véled a tágabb összefüggéseket,
de, szem elől téveszted az érted aggódó tekinteteket;
anyád simogatását, apád intelmeit és a barátok kézszorításait.
Azt hiszed, mindent elértél.
Észre sem veszed, hogy rászedtek, hogy rászedted magad,
és egyes-egyedül állsz az Isten ege alatt.

 

 A szerző        

 

 

A fogadalom

 

A pénteki nap általában már a hétvégéről szólt. A középiskola nagyobb diákjai itt is, mint bárhol a világon, már a péntek esti vagy a szombati bulira készültek. Főleg így tavasz tájt, amikor az iskolák fegyelmét már amúgy is nehezen viselték a diákok.

Sor került az utolsó órára ezen a hétvégén. Eredetileg fizika óra lett volna, de a diákok kitörő örömére, a földrajz tanár nyitott be az osztályba. A középiskola diákjai között ő volt a legnépszerűbb. Fiatalemberként könnyen szót értett a diákokkal. Szigorú volt, de a diákok ezt észre sem vették, mert minden órára akadt egy-egy érdekes története, amelyeket a saját korábbi élményei egy-egy epizódjáról mesélt el. A tanár úr ugyanis kutatóként a fél világot bejárta. El is nevezték őt Marco Polonak. Tulajdonképpen ez volt a csúfneve, de ő ezt egy cseppet sem bánta, sőt!
Tehát, amint már említeni voltam bátor, Marco Polo tanár úr, mint egy felmentő sereg lépett az osztályba. Megjelenését megkönnyebbült sóhajok és a fizikakönyvek gyors eltüntetése követte. A tanár úr fel sem ment a katedrára. Az osztály közepén megállt és feltette a költői kérdést:
- Mi lenne, ha ma ezt az órát a szabadban tartanánk meg? – nézett a diákokra.
A kérdésfeltevést hangos, igenlő:
- Éljen!!! – követte.
Amiből a tanár úr bízvást következtethetett arra, hogy az ötletét a tanulók egyhangúan magukévá tették.
- Akkor – szólt a tanár úr, amint egy kis csend lett – mindenki pakoljon össze, és szép csendben levonulunk az udvarra. Ismétlem; szép csendben, hang nélkül.
A taneszközök elpakolása világrekord sebességgel megtörtént és a diákok csendben elindultak a tanár úr nyomában le az udvarra.

     A középiskola azon szerencsés középiskolák közé tartozott, amelyeket gondozott, szép, nagy park vett körül. Sajnos ma már egyre kevesebb középiskola dicsekedhet hasonló adottságokkal. A profitéhség és az elöljárók korruptsága lassan minden zöld területet felfal a városokban.

Odakint gyönyörűen sütött a nap, és a diákok élvezhették a koratavasz színpompás fényzuhatagát. A park egy távolabbi kies zugában aztán a tanár úr megálljt parancsolt, a diákok pedig körbevették őt.

A középiskola bölcs vezetése néhány évvel ezelőtt elhatározta, hogy kint a szabadban a park területén lehetőséget ad néhány szabadtéri óra megtartására, éppen ezért padokat állíttattak félkör alakban, kissé amfiteátrum-szerűen a parkban. Ide érkezett hát a csapat, és a diákok pillanatok alatt elfoglalták a helyüket. Tudták, hogy most valami érdekes történet, vagy valami ehhez hasonló következik. Nem is csalódtak. A tanár úr a sziklamászásról, a hegymászásról kezdett beszélni. Arról, hogy ez a sport milyen férfias, és hogy edzi az akaraterőt, és az állóképességet, de – és itt felemelte a hangját a tanár úr – ez a sport nagyon veszélyes, csak olyanoknak ajánlja, akik hosszú időn keresztül képesek átlag feletti koncentrálásra.
Martin a többiekkel együtt szinte itta a tanár szavait, hiszen olyasmiről beszélt nekik, hogy állóképesség, koncentrálási képesség, teljesítmény, akaraterő.
Ebben a korban még mindenki legyőzhetetlennek, erősnek érzi magát, és úgy érzi, hogy ő valami nagy dolgot fog végrehajtani az élete során. Martinnak persze erre meg is volt minden esélye, hiszen a középiskola első tanulóinak egyike volt. Mindenki szép karriert és nagy jövőt jósolt neki.  A sportban kiváló volt, különösen az atlétikában tűnt ki. Valamiféle belső tűz hajtotta örökké, amely minden téren nagyobb teljesítményre sarkallta őt. E mellett persze ő is pontosan olyan volt, mint a többi tizenéves fiatal. Voltak barátai, és szívesen utazgatott egyedül, vagy társasággal. A diszkót, és az egyéb szórakozóhelyeket azonban nagy ívben kerülte. Nem voltak előítéletei, de nem is vonzódott az ilyen környezethez.

   Most a tanár úr a hegycsúcsokról beszélt. A hegycsúcsok meghódításáról és arról, hogy ma már alig van olyan hegycsúcs, amelyet ne hódított volna meg az ember. Martint váratlanul izgalomba hozta ez a kérdés.
- A tanár úr szerint, van-e olyan hegycsúcs, amelyet soha nem fognak meghódítani az emberek? – kérdezte.
A tanár elgondolkodott.
- Azt, hogy soha – kezdte válaszát a tanár – egy bölcs ember ritkán ejti ki a száján. Inkább azt mondom, hogy vannak nehéz, még nehezebb és legnehezebben meghódítható csúcsok.
- Tanár úr szerint melyik a legnehezebben meghódítható? – kérdezte ismét Martin.
- Bocsáss meg, de erre a kérdésre sem tudok egyértelmű választ adni, már csak azért sem, mert minden hegycsúcsot nem ismerhetek. Tehát az általam ismert hegycsúcsok közül talán a Névtelen az, amelyet megítélésem szerint nem mostanában fognak meghódítani. Vagy, ha mégis – tette hozzá elgondolkodva a tanár – akkor ezt egy különleges képességekkel megáldott és nagyon szerencsés hegymászó fogja megcselekedni.

Erre csak úgy záporozódtak a tanár felé a kérdések.
- Miért Névtelen ez a hegy?
- Hogyhogy nincs neve?
- Milyen magas?
- Merre van?
- Meg kell, hogy mondjam, hogy a hegy nem túlságosan magas. Alig haladja meg a négyezer métert. És, hogy miért Névtelen? Mert egyetlen felfedezője sem adta a nevét ahhoz, hogy róla nevezzék el ezt a hegyet, ahol előreláthatólag jó néhány hegymászó fog majd meghalni. Csak Ördögsziklaként szokták emlegetni. A többitől egy kissé távolabb, szinte függőlegesen emelkedik ki a síkból. A teteje, pedig szinte tűhegyesnek látszik.
A gyerekek elborzadva hallgatták a leírást.
- És – folytatta a tanár magasra emelve mutató ujját – ott fent a csúcson az év háromszázhatvanöt napja közül legalább háromszáz napon át hóviharok tombolnak, és a jeges szél gyakran meghaladja a száz kilométeres sebességet is, és ez még csak az egyik gond. A másik az, hogy időnként több tíztonnás jégtömbök szánkáznak le a hegyről.
- Én nem mennék oda! – szólt Krisztina.
A többiek helyeslően bólogattak.
- Egyébként, ha látni akarjátok – folytatta a tanár –, itt van a fényképe. Öt évvel ezelőtt egy helikopteres csoportnak sikerült felhőmentes időpontot kifognia, és több oldalról is le tudták fényképezni a hegyet. A helyzet veszélyes voltára jellemző, hogy alig szállt le a helikopter, a hegy máris eltűnt egy hófelhőben. Lehoztam nektek a hegycsúcsokról készült fotókat. Akit érdekel, megnézheti.
A gyerekek tágra nyílt szemekkel bámulták a tűhegyes hegycsúcsokat, az éles sziklaormokat, de a legtöbben a Névtelenre voltak kíváncsiak.
- Úgy néz ki, mint egy hatalmas torony! – kiáltott fel Krisztina.
- Csakugyan. – helyeselték a többiek.
Martin megbűvölten állt, és nem tudta levenni a tekintetét a képről. Végül csak annyit kérdezett:
- Hol kezdhetném el a sziklamászást?
A tanár megörült a kérdésnek.
- Van még valaki, aki szeretné ezt a sportot gyakorolni?
Két-három fiú érdeklődést mutatott még a sport iránt. Most a tanár Martin felé fordult:
- És miért akarsz pont sziklákat mászni Martin?
Martin halkan, de nagyon határozottan válaszolt, amin önmaga is meglepődött.
- Mert meg akarom hódítani a Névtelent!       
Kijelentését döbbent csend fogadta, de ekkor megszólalt a csengő, amely az óra végét, egyben a heti tanítás végét is jelentette. A diákok kitörő örömmel fogadták a csengőszót, annál is inkább, mert ebből a tanévből már csak két hét volt hátra.

 

 

                                                      
A vakáció

 

Martin vidéki gyerek volt. Vakációra a városból autóbusszal utazott haza. Szülei az autóbuszmegállóban várták. Anyja sírva ölelte át nagy fiát, apja pedig büszkén kezet szorított vele, ezzel adva tudtára, hogy már felnőttnek tekinti őt. Ahogy hazafelé bandukoltak a kis utcán találkoztak néhány ismerőssel. Mi tagadás, Martint kissé zavarta a feléje áradó érdeklődés és szeretet.

 Egy-két évtizeddel később azonban felismerte, hogy az a sok szeretet, amelyet elsősorban a szüleitől kapott, de amelyet lépten-nyomon tapasztalt szülőfalujában amerre járt, adott neki erőt ahhoz, hogy elviselje azokat a mázsás pofonokat, amelyeket az élet mindannyiunk számára bőségesen kioszt. A meleg család, és a szeretet, az a plusz energia, amely átsegíti az embert az élet jeges viharain, és élteti bennünk a reményt és azt a hitet, hogy nem pusztán a vak vétetlennek köszönhetjük a megszületésünket, hanem talán ránk is vár egy feladat, amelyet kizárólag csak mi oldhatunk meg.
Az ember hosszú vándorútja során egyre gyakrabban merít erőt a saját múltjából, és ha olykor el is téved az úton, a szülők példája, szeretete, újra, meg újra visszavezeti őt a helyes útra.

   Alig értek haza, máris gyülekeztek a rokonok. Éva, a nővére is előkerült, de zavart és nyugtalan volt. Édesanyja és a tántik máris terítették az asztalt, következett az ünnepi vacsora. Martin elfogódottan válaszolgatott a feléje záporozó kérdésekre. Mivel születésnapja is egybe esett a vakáció első napjával, előkerült a pezsgő is, amelyet apja bontott fel. A család készen állt a koccintásra, amikor kopogtak. Amint az ajtó kinyílt és Martin meglátta, hogy nővére lángvörös arccal szalad a fiú elé, azonnal sejtette, hogy itt meglepetés készül. A fiú megállt a küszöbön és zavartan elkezdte a mondókáját, amely tulajdonképpen arra ment ki, hogy megkéri Martin nővérének a kezét. Szegény fiú háromszor is belekezdett, mire eljutott a mondanivalója végéig. A fiatalembert természetesen beljebb tessékelték és tudakolták a leendő menyasszonytól, mint aki a leginkább érintett a dologban, hogy mi a válasza. De csak rá kellett nézni Évára, és a napnál is világosabb volt a válasz. A fiatalember félszegen tudakolta, hogy fogadnák-e a szülei látogatását. Miután a válasz igen volt, a fiatalember el akart távozni, de szelíd erőszakkal az asztalhoz tuszkolták. Előkerült még egy teríték és most már folytatódhatott a kis családi ünnepi szertartás, amelynek immár kettős oka is volt.

A családban tehát készülődött a nagy esemény, az eljegyzés. A tantik, a rokonok naponta tartottak haditanácsot, Martin pedig egy kissé örült is, hogy a dolgok így alakultak, mert most nem ő állt a középpontban, nem őt faggatták, és ezért nagyon hálás volt a nővérének.
Pár nap múlva Martin levelet kapott. Krisztina írta. Először is, bár kissé megkésve, de annál nagyobb szeretettel köszöntötte őt születésnapja alkalmából. Aztán tudatta Martinnal, hogy a következő hetet barátnőjénél fogja eltölteni a szomszéd faluban. Egész nap kint lesznek a strandon, a tó partján, és örülne, ha találkozhatna Martinnal. Martint váratlanul érte a levél, meg ez az egész dolog. Azon vette észre magát, hogy egyre gyakrabban gondol Krisztinára. A végén alig várta a jövő hetet, hogy átkerekezzen a szomszéd faluba.

   A tó egy valóságos kis üdülőparadicsom volt. Állítólag meleg vizű források táplálták, ezért még a szomszéd megyéből is ide jártak, akik kedvelték a meleg vizű strandokat. Rebesgették ugyan, hogy a tó vize valójában gyógyvíz, de ez még akkortájt nem nyert bizonyítást. A fövenyes part és a simogató langyos víz valóban kellemes felüdülést nyújtott az idelátogatóknak.
Martin a biciklijét hevenyészve lelakatolta és egy fának támasztotta. A strandon sokáig kereste Krisztinát. Egyszer csak valaki hátulról befogta a szemét:
- Találd ki, ki vagyok!? – nevetett Krisztina.
Ott állt a lány kipirulva előtte. Martin csak most vette észre, hogy milyen szép. A következő pillanatban a legnagyobb meglepetésére a lány szájon csókolta őt. Martinnak még annyi ideje sem maradt jóformán, hogy a csókot visszaadja, a lány máris elszaladt a tó felé. Martin zavarban volt, és úgy érezte, hogy mindenki őt nézi, ettől még jobban zavarba jött, de a lány váratlanul ismét előkerült és egy kőpadra telepedtek.
- És a barátnőd? – kérdezte Martin még mindig zavartan.
Krisztina nevetett.
- Most a barátnőm miatt jöttél ide, vagy miattam?
Martin csak nézte a lányt, de nem tudott megszólalni.
- Gyere, sétáljunk egyet a parton! – szólt újból Krisztina kezdeményezően, és kihívóan.
Martin engedelmesen követte a lányt, és amint mentek egymás mellett, összeért a kezük. A lány hagyta, hogy egyre gyakrabban, egyre hosszabban érjen össze a kezük. Martin megfogta a lány kezét, aztán kézen fogva mentek tovább.
Nézegették a víkendházakat, a kis kerteket és lassan Martinban is oldódni kezdtek a gátlások. Aztán hirtelen – mintha megrendezték volna – beborult az ég, és mindenfelé villámok cikáztak. A lány ekkor – mintha mi sem volna természetesebb – a hozzájuk legközelebb álló faház felé indult. Lenyomta a kilincset, és láss csodát, az ajtó kinyílt. Martin elfogódottan lépett a faházba. Nagyot köszönt, de a lány jót nevetett rajta.
- Nincs itt senki, te csacsi!
- Hát a barátnőd? – kérdezte Martin.
A lány haragot tettetve:
- Szóval már megint a barátnőm iránt érdeklődsz? És nem miattam jöttél ide.
Aztán se szó, se beszéd, szájon csókolta a fiút. Ami azután történt, az Martin életének a legszebb élménye maradt. Észre sem vették és ruhátlanul ott álltak egymással szemben – mint Ádám és Éva. Martin felkészületlenül állt a paradicsom kapujában, de nem sokáig teketóriázott, belépett rajta. A lány szeretete és odaadása, tágra nyitotta előtte a boldogság kapuját, és Martin ezen a napon igazán férfivá vált.
Az idő megszűnt körülöttük. Valami nagy-nagy időtlenségben érezte magát, akár csak az űrhajósok, akik a relativitás elmélete szerint a fénysebesség közelében elérik az időtlenséget. Krisztina szelíd simogatása és csókja zökkentette vissza a normál időzónába.
- Elállt a vihar, Martin! Nézz ki az ablakon.
Amint Martin az ablakon kitekintett, nem hitt a szemének. Egy szivárvány ívét látta, amely szinte keretbe foglalta az egész látóhatárt. Martin, mint egy nagy gyerek, fölugrott és az ablakhoz szaladt és bámulta az égi jelenséget. Krisztina kuncogását hallotta meg a háta mögött.
- Ha a szomszédok meglátnak – nevetett a lány –, attól tartok, nem a szivárványt fogják bámulni!
Lassan felöltöztek, de időnként ölelték, csókolták egymást.

Martin az elkövetkező évtizedekben ahányszor szivárványt látott, mindig Krisztina jutott eszébe és az a kis tóparti faház.

Otthon az egész család, a rokonok, az eljegyzés lázában égtek. Martin annál nagyobb meglepetést okozott váratlan kérésével, hogy az eljegyzési ünnepségre, vacsorára had hívja el Krisztinát is. Anyja tágra nyílt szemmel nézett rá. Apja, amikor együtt meglátta őket, csak annyit mondott:
- Ember lettél fiam!
Ezen az éjszakán álmában megjelent a nagy hegy. Komoran, fenyegetően, sötéten nézett Martinra. Aztán, amilyen gyorsan megjelent, ugyanolyan gyorsan semmivé foszlott.

 

 

A feladat

 

Évtizedek teltek el azóta. Sok minden megváltozott. Megváltozott a világ. Sokkal keményebb lett. A szeretet, az egymásra figyelés lassan kezdett kiveszni az emberekből, még a családokból is. A rokonok féltékenyek, irigyek voltak egymásra és elfordultak egymástól. Martin gyakran elgondolkodott azon, hogy mi lesz az új generációval, ha szeretet nélkül nő fel, honnan fog erőt meríteni magának, miből lesz tartaléka, ha az egyre durvuló életben a padlóra kerülnek? Honnan lesz erejük ahhoz, hogy újra fel tudjanak állni?

Martin szülei és a tantik egymás után távoztak el ebből a világból. Pedig de jó volna hallani még a kérdéseiket, látni féltő, óvó tekintetüket, de az idő sebes sodrában nincs visszaút. Ráadásul Krisztina sincs már vele. Elhagyta őt, amikor az egyetemi tanulmányait félbeszakította a hegymászó túrák miatt. Most hát elindult, hogy nagy álmát beteljesítse. Elindult, hogy meghódítsa a Névtelent.

A közelmúltban rámosolygott a szerencse, amikor egy szerencsejáték jóvoltából jelentős summa ütötte a markát. A pénz egy részét hegymászó felszerelésekre és különböző táplálék kiegészítőkre és az utazásra költötte. Szívdobogva várta a találkozást a nagy heggyel, a Névtelennel. Több tervet is kidolgozott, aztán valamennyit elvetette, és most gyakorlatilag fogalma sem volt, hogyan kezd hozzá a hegy meghódításához. Érezte, hogy az elkövetkező pár hónap az egész további életét meghatározza.

A kisváros – ahol megszállt – volt az utolsó állomás a hegy felé vezető úton.
Itt mindenki a hegymászókból élt. A szállásadókon kívül teherhordók segítették a hegymászókat úti céljaik eléréséhez. A szálláson kérésére valamennyi teherhordó szolgálat címét megkapta és hozzákezdhetett a teherhordók toborzásához. Amikor azonban megmondta nekik, hogy célja a Névtelen, azaz az Ördögszikla megmászása, a teherhordók égre emelték a tekintetüket, és megesküdtek arra, hogy inkább együtt vacsoráznak az ördöggel, mintsem az Ördögsziklát még csak megközelítsék is. Végtére is akadt egy kissé furcsa viselkedésű fiatalember – akit a városkában mindenki bolondnak tartott – aki vállalta, hogy felkíséri Martint a csúcsra.

    Martin elosztotta a málhákat. Pontosan tudta, nincs mód bázist kialakítani. Pihenni is csak a kötelekre kifeszített függőágyon tudnak az éjszakában. Alattuk az ezer méter mély szakadékokkal, és ha egy kötél meglazul, akkor mindennek vége, feltartóztathatatlanul a semmibe zuhannak. Martin azonban elszánta magát. Úgy érezte, már nem térhet ki. Az eddigi egész életét ennek a csúcsnak a meghódítására áldozta. Már nem volt visszaút.
- Az úton végig kell menni! – gondolta magában – Bármi is lesz a vége!

Elkövetkezett az indulás reggele. A segítsége pontos időben megérkezett a megbeszélt találkahelyre. Martin nagy nehezen megtudta, hogy segítőtársát Pernek hívják.
- Csak így, egyszerűen szólítson Pernek! – mondta a fiú.

Mielőtt útnak indultak volna, regisztráltatták magukat a hivatalban. Erre azért volt szükség, hogy információt adhassanak róluk, hogyha bajba kerülnek.  A hegyi mentők majd tudják, hogy egyáltalán melyik hegyen keressék őket. Martin és Per, a rádió adó-vevőkészülékeiket és rádiótelefonjaikat ráhangolták a Koordinációs Központ hullámhosszaira. Amikor végül kiderült, hogy melyik hegyet kívánják megmászni, a központ munkatársai egymásra néztek, és többé egy szót sem szóltak.

Nekivágtak tehát a hegy felé vezető útnak.
A hegy lábáig a Regisztrációs Koordinációs Központ terepjárói fuvarozták őket. Bár kora délelőtt indultak, de késő este lett, mire elérték a hegyet. Itt a csapat sátrat vert. Reggel a kísérők indulnak vissza, de Martinéknak hagynak egy sátrat, hogy itt kivárják a számukra legkedvezőbb időpontot az induláshoz.
Este tehát Martin nem láthatta meg a hegyet, de reggel kilépve a sátorból, ott állt előtte a Névtelen, azaz az Ördögszikla. Így közelről ezerszer félelmetesebb volt, mint a képeken és az irodalomban. Éppen akkor szánkázott le egy hatalmas jégtömb a hegy meredek lejtőin. Martinnak földbe gyökerezett a lába. Szemét nem tudta levenni az óriásról. Egyszer csak úgy tetszett neki, hogy a hegy megszólítja őt.
- Mit keres ez a kis pocok a lábam előtt? Tán megunta az életét? Fordulj vissza emberke, mert megbánod! Fordulj vissza!
Ebben a pillanatban rémült tekintettel Per – a teherhordó – rohant ki a sátorból. Erősen megmarkolta Martin karjait:
- Hallotta ezt uram?
- Mit? – kérdezte Martin közönyt és nyugalmat tettetve.
- Hát a hegy, a hegy. Megszólalt a hegy – nyöszörögte Per.
- És mit mondott? – kérdezte Martin tettetett közönnyel, miközben a hideg futkosott a hátán.
Per térdre rogyott.
- Menjünk el innen uram! Meneküljünk!
- Félsz? Gyáva vagy? – fordult Per felé Martin, és tudta pontosan, hogy ez itt a legnagyobb sértés, a legnagyobb megalázás a hegyi teherhordók között.
- Nem vagyok gyáva, – válaszolta Per még mindig remegve – de itt lakik a sátán, a gonosz. Ennek a hegynek még a közelébe sem merészkedett soha senki.
- Na és? – válaszolta Martin fölényeskedve – Itt az ideje, hogy valaki elkezdje!
- De uram! – szólt égre emelt tekintettel Per – Engem ez a hegy meg fog ölni!
- Nyugalom!!! – szólt Martin, és közben önmagát is nyugtatta.
Most ismét leszánkázott egy több mázsás jégtömb a hegy tetejéről. Hatalmas dübörgéssel verve föl az egész környéket. A jégtömb tőlük nem messze ért földet, és tört darabokra a sziklákon.
Mindketten visszamentek a sátorba, és megreggeliztek. Közben időről-időre hatalmas robajjal közel, vagy távolabb egy - egy nagy leszakadó jégtömb figyelmeztette őket arra, hogy az útjuk rendkívül veszélyes.
Martin úgy döntött, hogy pár napot itt maradnak a hegy lábánál, és közben folyamatosan figyeli a meteorológiai jelentéseket.
Mára nagy hóvihart jósoltak, és ez be is következett. Három napig folyamatosan zuhogott a hó. Martinnak most főt a feje, mert jól tudta, hogy a hó meghizlalja a hegyen a gleccsereket, és ez nagyobb sebességre készteti a gleccser folyamokat, amelyek a hegy felső harmadában a hegy körüli párkánynál leszakadnak és a szinte függőleges hegyoldalon óriási dübörgéssel szánkáznak alá a hegy lábáig. Várni, várni, várni. Ez a lehető legidegölőbb időtöltés a világon. Azt sem lehetett tudni, hogy a közeljövőben egyáltalán lesz-e olyan idő – időablak, ahogyan ezt Martin nevezte – amikor elindulhatnak és teljesíthetik a feladatukat.
Per mindenesetre lassan kezdett megnyugodni. Talán abban reménykedett szegény, hogy erre a túrára nem fog sor kerülni.
A hegyóriás pedig kihívóan ott állt előttük, mintha csak mondaná:
- Na, gyere, ha mersz!
Az idő, és Martin türelme egyre fogyott.

 

A támadás

 

Egyszer csak a meteorológiai jelentések kedvező időt jósoltak a közel jövőre. A nap is kisütött, mintha csak bíztatná Martint:
- Na, fiú! Akkor most mi lesz?
Minden szükséges felszerelést összepakoltak és elindultak a hegy lába felé. Martin kifigyelte azokat az útvonalakat, ahol a jégtömbök rendszeresen le szoktak szánkázni a hegy oldalán nagy-nagy dübörgéssel. Egy olyan folyosót választott, amely látszólag mentes volt a leszakadó gleccservégek jéglavináitól.
Amint a hegy lábát elérték, rövid kapaszkodó után ott állt előttük az égig érő függőleges sziklafal. Most ismét, mintha a hegy hangját hallotta volna:
- Hát mi van emberke? Mégiscsak felbátorodtál? Ide merészkedtél? Fordulj vissza, mielőtt nagyon megbánod!
Ahogy Martin számított rá, Per újból transzba esett. Könnyek között könyörgött Martinnak, hogy forduljanak vissza, de Martint valami hihetetlen erő és bátorság szállta meg. Maga sem értette, hogy honnan vette ezt az energiát, ezt a bátorságot, de odakiáltott a hegynek:
- Ide hallgass te hegy! Én felmászom rád, egész a csúcsig, és meghódítalak!
A hegy hirtelen megrázkódott és öklömnyi szikladarabok potyogtak minden felé.
- Földrengés!!! – kiáltott Per.
Martin nyugalmát ez sem zavarta. Pár pillanat múlva a hegy újra elcsendesedett, és elindulhattak felfelé a meredek sziklafalon. Az acélcsákányok szikráztak a kemény kőben, ahogy feljebb, egyre feljebb jutottak. Martin kapaszkodott elől, mögötte Per. Erős kötél kötötte őket egymáshoz, hogyha bármelyik zuhanni kezd, a másik meg tudja tartani őt. Csattogtak a csákányok és mászóvasak, s egyre feljebb és feljebb kerültek. Lenézni azonban nem volt tanácsos. Óránként tartottak pihenőt. Ilyenkor kötélen függeszkedtek és tíz-tizenöt perc múlva folytatták az utat felfelé.

Jeges szél borzolta őket, de nekik mégis melegük volt. Patakzott róluk a verejték. Aztán a nap a hegy túlsó oldalára került és hirtelen rájuk tört a metsző hideg. Szerencséjükre ekkor egy párkányhoz értek, amely jó tíz-tizenöt méter széles volt. Jó erősen rögzítették magukat a sziklafalhoz, és hálózsákba bújtak. Aztán rájuk köszöntött a csillagos éjszaka.

Martin sokáig nem tudott elaludni. Nézte a csillagokat és arra gondolt, hogy most végre teljesül élete nagy álma. Ha Marco Polo most látná őt, mit mondana vajon?
Eszébe jutottak az első sziklamászó leckék. Milyen ügyetlenül kapaszkodott föl az alig párméteres sziklákra.
Aztán elaludt. Éjszaka Krisztinát látta álmában. Úgy tetszett, mintha hívná őt. A lány szeméből könnyek hullottak és csak nézte őt, csak nézte. Aztán mintha valamit szólt volna hozzá. Látta, hogy a lány ajkai mozognak, de a hangok nem értek el hozzá. Rosszkedvűen ébredt. A nap már fent járt az égen. A közelükben egy különlegesen nagy jégtömb szánkázott lefelé, a meredek hegyoldalon. Az egész hegy szinte beleremegett. Erre Per is felébredt, és az első ijedség után azonnal nekiállt reggelit készíteni. Addig Martin megpróbált méréseket végezni, hogy milyen magasra is jutottak. Az eredmény enyhén szólva lehangolta. Alig értek a hegy alsó egynegyedéig.
Amikor megreggeliztek, szedelődzködni kezdtek és felkészültek az út folytatására. Martin úgy határozott, hogy itt mégis hagy egy alaptábort, amely a visszafelé út során segítheti a túlélésüket. A málhájuk terhe ezáltal észrevehetően csökkent.
Ezen a napon keményen dolgoztak Alig pihentek. Estére felértek a hegy derekáig. Itt azonban nem várt rájuk kényelmes párkány. Kénytelenek voltak függőágyat készíteni és az éjszakát a mélység fölött lebegve eltölteni.
Éjfél után azonban feltámadt a szél és a függőágyakat nagy erővel vágta a sziklához. Félő volt, hogy a kötelek meglazulnak, ezért a függőágyakat szorosan a sziklához kötözték. A szél azonban hajnalig cibálta, rázta őket. A nap még alig jelent meg a hegyek fölött a horizonton, már úton voltak. Ezúttal elmaradt a finom forró csokoládé és a meleg kávé, amit aztán egész napon át hiányoltak, mert a fogvacogtató hideg szélben nagyon fáztak. A szél úgy átfújta a vastag overáljukat, mintha pőrén álltak volna neki a hegymászásnak. Hirtelen az egyik mászóvas megcsúszott a sziklán és elpattant. A darabja pedig, mint a puskagolyó a vastag kesztyűn át belefúródott Martin bal kezébe. Martin belekalkulálta a sebesülést is a hegymászásba, de most a fájdalomtól majdnem üvöltött, aztán erőt vett magán és a vasat szinte kitépte a kezéből. Most a vérzést kellett valahogyan elállítani. A málhájukban szerencsére volt mindenféle kellék az ilyen esetekre, de Martinnak minden akaraterejére szüksége volt, hogy el tudja látni magát. Estére kelve újabb párkányhoz értek. Amint sikerült magukat itt is alaposan rögzíteni, Martinnak feltűnt, hogy Per szeme lázasan csillog.
- Más már nem is hiányzott! – gondolta magában Martin.
Gyógyszert adott a fiúnak, de Per láza nem csillapodott. Hajnalra aztán Per állapota válságosra fordult. Egész testét rázta a hideg, a fogai vacogtak, értelmetlen, összefüggéstelen szavakat mormolt, aztán elvesztette az eszméletét. Martin forró teával és gyógyszerekkel próbálkozott, de hasztalan, mert semmi sem maradt meg a fiúban. Azon nyomban mindent kihányt. Nem maradt más hátra, a fiút rögzítés után itt kellett hagyni. Éppen ezért újabb táborhelyet kellett kialakítania, mert a saját málháján kívül Per málháját képtelen lett volna tovább vinni. Aztán felhívta a hegyi mentőhelikopter szolgálatot, hogy jöjjenek a fiúért, de a legnagyobb megdöbbenésére azt a választ kapta, hogy már két napja százhúsz kilométeres szél tombol odalent, és a helikopterek ilyen időben nem tudnak felszállni. A fiút hát sorsára kellett hagynia, amíg a helikopterek érte nem jönnek. Az utat folytatni kellett, mert Martin nem tudhatta, hogy mekkora időablakot kapott. Pontosabban, hogy mikor csap le a hegyre egy újabb hóförgeteg, egy jeges szélroham, amely úgy lesodorja őt, mint a legyet. Sietnie kellett.

Amint nekivágott a hegynek, azonnal tapasztalnia kellett, hogy a bal kezét szinte semmire nem tudja használni. Az egész bal karja lüktetett. Dél tájban elérte az örök jég és hó határt. Itt aztán minden mozdulatát kétszer is meg kellett gondolnia. Pontosan ki kell számítani, hová és mekkorát üt. Ráadásul a bal karja sehogyan sem akart engedelmeskedni, pedig a jégbe nagyon bele kellett vágni a mászóvasat, mert a jég korántsem tart olyan stabilan, mint a sziklák. Szerencséjére a hegy lankásabbá vált, mégis egyre lassabban tudott haladni. Néha lerogyott a hóra és a fájdalomtól eltorzult az arca.

Délutánra elkészült az erejével, pihenőt kellett tartania. Elhatározta, hogy legalább egy napot itt tölt, átkötözi a sebét és igyekszik feljavítani az erőnlétét. Levesporokból erőlevest készített magának, csokoládét evett, aztán nekilátott a sebe átkötözésének. Ekkor vette észre, hogy a bal karja kétszer olyan vastag, mint a jobb. Az éjszakát itt töltötte. Nyugtalanul aludt. Nézte a csillagokat, és először tette fel magának a kérdést, hogy tulajdonképpen mi keresnivalója van  ezen a hegyen? Ráadásul az egész karja lüktetett. A szeme előtt tüzes karikák táncoltak. Szédült, de makacsul hajtogatta magában, hogy neki ez a hegy a sorsa, mert rá várt a feladat, neki kell meghódítania! Érezte, hogy a szavai, a gondolatai mögött nagy üresség tátong. De kicsiholta magából a csak azért is megcsinálom, kemény, férfias, dacos kiállását, és nem várva semmit, összeszedte a málháját, és indult felfelé a csúcs felé.
Feltűnt neki, hogy a hegy már régóta hallgat, és nem szólítja meg mostanában. Most aztán igazán szüksége volt minden erejére. A bal keze már teljesen érzéketlen volt, állandóan szédült, de nem adta fel. Lassan, nagyon lassan a csúcs felé kapaszkodott. A mászóvasak gyakran kifordultak. Újra, meg újra be kellett verni azokat, de nem adta fel. Minden erejét összeszedte és koncentrált. Hallotta Marco Polo tanár úr szavait:
- Csak az jöjjön, akinek megvan a kellő állóképessége, akarat ereje, és képes hosszú időn keresztül átlag feletti koncentrálásra.
Összeszorította a fogát, és mászott. Haladt tovább felfelé.
Késő délután lehetett, amikor azt vette észre, hogy nincs út felfelé, mert, hogy fent áll a csúcson. Minden maradék erejét összeszedve mélyen a jégbe vágta a csákányát, és erősen belekapaszkodott.
- Hát, megcsináltam! – kiáltotta – Megcsináltam!  Hallod, te hegy? Legyőztelek téged!
A hegy azonban hallgatott. Körülnézett az egyre sűrűsödő félhomályban, de már semmit sem látott, mert közeledett az éjszaka. Málhájából előhúzta kicsiny zászlócskáját és mélyen belevágta a jégbe a zászló nyelét.
- Ez a kis zászló tanúsítja majd, hogy itt jártam, és én voltam az első! – gondolta elégedetten, aztán meleg teát készített magának és gyorsan a hálózsákjába bújt.
Ezt nagyon bölcsen tette, mert idefent a hegyen a hőmérő higanyszála szédítő gyorsasággal kúszik lefelé, és nem ritka a harminc, harmincöt fokos hideg sem.

Hamar elaludt. Álmában Pert látta, aki szemrehányóan nézett rá;
- Ugye megmondtam, hogy ez a hegy engem meg fog ölni? – hallotta Per szavait.
Kora hajnalban rosszkedvűen ébredt. Egész testében reszketett. Amikor felállt, azt tapasztalta, hogy alig van jártányi ereje, és a bal keze elkezdett üszkösödni. Rádióján keresztül meghallgatta a meteorológiai jelentést, amely további jó időt ígért. Ez részben megnyugtatta.
Körülhordozta tekintetét, de csak hegyeket, havas, fehér hegyeket látott, semmi mást. Maga sem értette, hogy miért, de végtelen szomorúság vett rajta erőt. Eszébe jutottak a szülei, a tántik, a nővére, Krisztina, akik most oly távol vannak tőle, és nem láthatják őt, a sikerét, hogy megcsinálta. Akkor meg, mire volt jó ez az egész? Hiszen az egészet értük, miattuk csinálta. Szíven ütötte a felismerés, hogy egyedül van, és nagyon fázik. Most végre megszólalt a hegy:
- Emberke, emberke! Hol van a társad? Őt is feláldoztad? Győzni akartál minden áron. Hát, győztél. Megérte? Innen már csak lefelé visz az utad, ha egyáltalán élve lejutsz innen.

Lassan összeszedte a málháját, és vánszorogva elindult lefelé. Nem tudta, hogy napok, vagy csak órák teltek el, egyszer csak ott tátongott előtte a szédítő, mély szakadék. Martin megállt a szakadék felett.
Tekintetével a végtelent kutatta. Csak állt, csak állt, csak állt.
Egy szivárvány fénylett fel az égen. Martin egyszer csak azt vette észre, hogy felemelkedik és száll. Egyenesen a szivárvány kapujába. Újra hallotta Krisztina nevetését.
Abban a pillanatban felbődült a hegy. Akkorát dördült, mint egy halálra sebzett óriási anyamedve. Körös-körül a hegyek pedig úgy táncoltak, mintha papírból lettek volna. Iszonytató földrengés pattant ki. A várost – ahonnan Martin elindult a hegy meghódítására – harminc méter magas kőtörmelék fedte. A másnap odaérkező mentőcsapatok már semmit sem tehettek.

 

Néhány év múlva pásztorok jöttek, hogy a nyájaiknak friss legelőt keressenek. Hajdan jól ismerték ezt a vidéket, de most rá sem ismertek a tájra, mert a hatalmas hegyeket valami gigászi erő mintha össze-vissza dobálta volna. Az Ördög sziklája pedig végképp eltűnt. Helyén egy nagy sötét vizű tó hullámzott. Fekete vize fölött nagy fehér madarak cikáztak. A pásztorok csodálkozva nézték őket, mert ezen a vidéken ilyen madarakat még soha sem láttak.

  

 

 

Következő alkotás vagy vissza a tartalomjegyzékhez

 

Irodalmi Rádió - Netkötet Program - 2018.