1. rész

Könnyek hullajtása nőkre jellemző, s persze - nagyobb könnyek esetén - krokodilokra, bár azt még nem magyarázták meg, miért pityereg egy krokodil, ha senki sem bántja. Mégis, e történet kezdetén két férfiembernek is potyogtak a könnyei. Az egyik már meglett korú, őszülő hajú és pápaszemes, noha a pápaszem most a kabátzsebében lapult, a könnyektől ugyanis belepte volna a pára, s egy párás okuláré inkább gátolja, mint elősegíti a tisztánlátást. A másik, loboncos hajú lurkó, általában jókedvű, akinél csak nagyon ritkán törik el a mécses. Meg kell jegyezni - mellékesen -, hogy az őszhajú úriember sem volt anyámasszony katonája. Régebben vallatták, kínozták - ezt ő maga mesélte, mégpedig előszeretettel és gyakran -, s e tortúrák alkalmával még csak nedves sem volt a szeme, bár egy-két jajszó minden bizonnyal kicsúszott a száján, pedig szorította nagyon.

Két szipogó hősünk a Duna-parton futott össze egymással, egy márciusi napon, sötétedés táján. Biztos, hogy sötétedett már, ifjabbik barátunkat ugyanis éppen a gázlámpa-gyújtogató ember késztette előbb hangos bőgésre, majd valamivel később panaszos rívásra hosszú, kampós rúdjával. A gázlámpás idősebb férfi volt, öreg már a futáshoz, lábai túl fáradtak versenyre kelni egy kölyökkel. De ha már rúdja volt, hát azt használta, s jól odacsapott vele. Elvégre meg kell büntetni valahogy ezeket a csúzlizó, szemtelen hétördögöket, máskülönben kilőnék az összes búrát, a gázlángot meg elfújná a szél, és éjszakai sötétség takarná a Duna-partot. Aznap amúgy is éppen elég siralmas sötétség borult a világra, és az őszhajú urat, meglett, viharok edzette férfi létére éppen ezért kerítette hatalmába a sírás.

Mert mi lesz a világgal, mi lesz a felcseperedő nemzedékkel most, hogy a Nagy Ember átadta magát az örökkévalóságnak, amit ugyan még tőle sem lehet rossznéven venni, azért mégiscsak lesújtó, hogy a kaszásnak még egy ilyen géniusz felett is van hatalma. Ebből is látszik: ez a világ nem tökéletes, és éppen ez a kiheverhetetlen tragédia, hogy most már soha nem is lesz az. Hogyan is lehetne, ha éppen az az egyetlen ember húnyta le örökre szemét, aki tökéletessé tehette volna ezt a gyarló mindenséget. Dolgozott rajta szívósan, és jó úton haladt; egyszerűen érthetetlen, miért volt a kaszásnak olyan sürgős dolga éppen ővele.

Két hősünk megállt egymással szemben. Az őszhajú férfi pápaszem nélkül is észrevette a könnypatakot ifjú barátunk arcán, s ha ez egyáltalán lehetséges, még jobban összeszorult a szíve. Feltört belőle egy csuklás, újabb könnyek helyett.

Lám, gondolta meghatódva, a fiatalok is érzik, hogy kerékbetört a pályafutásuk, nincs már aki lámpást tartson előttük a tudás és haladás útján, még ez a gyerek is saját bőrén tapasztalja most, milyen nehéz az élet útmutatás, segítség nélkül. Talán, gondolta ezt is, mégsincs veszve minden, ha még ez az iskolásgyerek is ilyen mélyen átérzi azt a súlyos csapást, ami a világot érte.

A csapást illetően nem is tévedett.

Míg az idősebb úr a meghatottságtól tágra nyílt szemmel nézte őt, addig a gyerek hátrasandított, mert nem tudta, mit remélhet a vele szemben álló férfitől, ha netán a gázlámpás a közelükben ólálkodik. A gázlámpás azonban már messze járt, s fiatal barátunk így nyugodtabban tekinthetett fel az idegenre.

Megrökönyödve tapasztalta, hogy annak a másiknak is könnyek gyöngyöznek az arcán. Kicsit oldalvást hajolt, a férfi mellett elnézett a távolba, a Margit híd felé, mert, ha ez az ember itt sír, akkor ott, arrafelé is kell lenni egy gázlámpásnak. De lámpagyújtogatónak híre-hamva sem volt.

- Te is, fiam? - kérdezte az idősebb úr, amire csak egy tétova bólintást kapott feleletül. - Neked is fáj?

Erre már hangos válasz is érkezett.

- Nagyon - szipogta a gyerek, és megtapogatta még mindig sajgó hátát.

- Bizony - mondta az őszhajú ember -, ez mindenkinek nagyon fájdalmas. Mintha megállt volna a föld forgása, s mintha a további jövőnek semmi értelme sem lenne.

A fiú ennek ellenére bízott a jövőben. Eszébe jutott, hányszor náspángolta már el jó kiadósan az apja, és a fájás minden esetben elmúlt másnapra. Na jó, harmadnapra. Ez is el fog múlni.

- Látom, téged is megrendített a hír - folytatta az ember -, pedig talán te még fel sem tudod fogni, milyen nagy valaki volt.

A fiú kissé értetlenül bámult. Még mindig nem szokta meg, hogy a felnőttek időnként rébuszokban beszélnek. Elgondolkodott. A gázlámpás nem volt valami nagy ember, inkább aszott öregúr, ámde a rúdja kemény és hosszú, megnyújtotta karjait. És ez tényleg megrendítő volt.

A gyerek csak bólogatott.

- Hogy hívnak téged, fiam?

Az ember, még a gyerekember sem tudja sokszor, kivel áll szemben, s az illetőnek milyen szándékai vannak, mi kelti fel az érdeklődését. Talán ezért volt, hogy a fiú tétován válaszolt.

- Csábel Jóska.

Rögtön meg is bánta amit mondott, hiszen hazudhatott volna nyugodtan. Felnézett az idősebb úrra, s közben oldalvást fordult, futásra készen. Ha netán arra kerül a sor. De nem került.

- Nos, fiam, én meg Kurta Kálmán vagyok - mondta a pápaszemét zsebében őrző férfi. Hunyorgatását is abbahagyta, mereven nézte a gyereket. Várta, milyen hatást vált ki belőle nevének említése. Mert Kurta Kálmán nem volt akárki.

Jóska gyerek most felhagyott a szipogással, s ámbár semmiféle megilletődöttség nem látszott rajta, Kurta Kálmán mégis úgy vélte, valami feldereng a gyerekben, s ettől kimondhatatlan jó érzés járta át egész lényét, akár az özvegyét, aki érzi a részvét őszinteségét, a szívből jövő együttérzést. Igaz, egy kicsivel nagyobb meglepődésre számított, de rögtön belátta, az ő nevének elhangzása ilyen körülmények között, amikor a mérhetetlen gyász elveszi az emberek eszét, nem válthat ki nyíltabb reakciót. Éppen ezért nem is haragudott a gyerekre. Sőt!

- Tudod, fiam, amikor ilyen legényeket látok, mint te is, feldereng bennem egy reménysugár.

Csábel Jóskában semmiféle sugár nem derengett fel. Eszébe jutott azonban Satya bá, a Dráva utcai felhőkarcoló törzsvendége, aki sokszor beszélt már érthetetlen dolgokról. Még józan állapotban is. Úgy látszik, a világ tele van Satya bákkal, s ha már ilyen a világ, így is kell elfogadni.

Megint csak bólogatott.

- Ilyen mélyen átélt részvéttel még sokra viszed, fiam. És rám is, ránk is számíthatsz, mert nekünk pontosan az ilyen fiatalok útját kell egyengetnünk. Hiába, na! Ha Sztálin elvtárs minden áldásos tevékenysége dacára is távozni kényszerült az élők világából, akkor eljön az az idő, amikor nekünk sem lesz más választásunk. Márpedig a megkezdett munkát valakinek folytatni kell. Te, fiam, a jövő letéteményese vagy.

Ezzel sarkon fordult, és magára hagyta az álmélkodó Csábel Jóskát, aki még hosszasan töprengett azon, milyen lepényesekről beszélt ez a furcsa ember. Meg, hogy egyáltalán, mi köze a lepényeseknek Sztálin elvtárshoz, aki a Hősök Terén áll mereven és mozdulatlanul.

Furcsa egy ember, gondolta Csábel Jóska, de még mindig jobb, mint a gázlámpás.

E gondolatra gyorsan körülnézett, majd amikor a távolodó őszhajú úriemberen kívül egy teremtett lelket sem látott a környéken, ő is elindult hazafelé. Nem sietett, épp csak tolta egyik lábát a másik elé, mert valahogy az az érzése volt, hogy odahaza apjától is lehúzza majd a gyufát valamiért. Ehhez sohasem kellett sok, és ki az a sültbolond, aki ilyesminek szívesen és gyorsan siet elébe.

Aggodalma ezúttal feleslegesnek bizonyult.

Az öreg Csábel a konyhaasztal mellett ült, előtte egy üveg kövidinka, azaz csak maradék az üveg alján. Nem szólt egy árva szót sem a fiához, talán észre sem vette, hogy megérkezett. Nem úgy az asszony, Csábelné, aki rögvest magával vonszolta kisfiát a szobába, amint meglátta. Húzta is be maguk után az ajtót.

- Ne menj a konyhába - könyörgött -, szegény apádnak elment az esze.

A gyerek eltátotta száját, úgy bámult az anyjára.

Megbolondult ez az egész világ, ha már az anyja itt akarja őt tartani a szobában, ahol csak aludni szabad. Jó, hogy már sötét van, azért ilyen korán mégsem kell lefeküdni, a szoba meg nem arra való, hogy ténferegjünk benne.

Csábelné a kezeit tördelte, úgy rimánkodott a fiához.

- Ne menj ki! Apád összevissza beszél, azt neked nem szabad meghallani. Imádkozom a jóistenhez, hogy mások se hallják.

- Nincs senki a konyhában - mondta Csábel Jóska még mindig álmélkodva, mint aki nem hisz a fülének.

- Persze, hogy nincs. Még csak az kéne, hogy legyen ott valaki.

- Akkor kihez beszél?

- Magában az istenadta, hiába csitítom.

- Magához beszél? És miket mond?

Az asszony parancsolóra fogta hangját.

- Jobb, ha te azt nem hallod!

Több se kellett a gyereknek, már fordult is vissza a konyhába, csúnyán kihasználva az anyai szív gyengeségét. Mert parancsolt volna rá az apja, most kushadna a szoba sarkában.

Kihúzta a hokedlit a konyhaasztal alól, s nagybátran letelepedett az apjával szemben. Az idősebbik Csábel felemelte fejét, meg a poharát is. Ivott a borból, aztán bámult a gyerekre. Kisvártatva megszólalt:

- Na, terád már szebb csillagok virítanak. Kimúlt az a sátán, hogy zabálnák fel a kukacok. Aztán meg a kukacok is pusztuljanak el bele.

Csábel Jóska nem mert tiltakozni. Pedig már ott volt a száján: hagyd apám a kukacokat, mivel fogok snecizni, ha mind kipusztulnak. Az öreg folytatta:

- Hát ezt is megéltük.

Motyogott még valamit, de a gyerek azt nem hallotta, mert a tizenötös villamos ott csörömpölt el, alig egy méterre a konyhaajtótól.

Nagysokára, amikor a csörömpölés elhalt, az idősebb Csábel ingatni kezdte fejét.