3. rész

Másnap délelőtt két Pobjeda személyautó állt meg a Pannónia utcai iskola szürke kőépülete előtt. A gépkocsikból négy férfi szállt ki, és a pedellus tiltakozó hadonászásával, sápítozó hangján hallatott felháborodásával mitsem törődve, egyenesen az első emeleti tanári szobába siettek. Lépteik határozottan csattogtak a néptelen folyosó kövezetén, holott ezek az emberek nem csizmát, hanem bőrtalpú durábel cipőt viseltek. Kopogás nélkül léptek be az irodába, ami kétségkívül neveletlenségre vallott, de nem volt idejük ilyen apróságokat figyelembe venni.

Az irodában mindössze egy tanár tartózkodott, éppen az orosz nyelvet biflázta, mint általában minden szabad idejében. A nap során már eljutott a sto eto -ig meg a karandas -ig, aminek egyik végét most is rágta. Az ajtónyílásra felkapta fejét, abbahagyta a ceruza rágcsálását, és hálás pillantást vetett a belépőkre. A hatalmas orosz nyelv tanulásában sohasem árt egy kis szünet. Kiváló érzékkel állapította meg, hogy ezek az emberek fontos helyről érkeztek, fontos ügyben. Felpattant székéről, és mindenféle félreértés elkerülése végett határozottan mondta:

- Poldován vagyok. Imre.

Mivel nem kapott választ, folytatni akarta. Csakhogy Poldován Imrét kiváló ösztönnel áldotta meg a sors, ezért mindig jó időben tartotta vissza hangját. Mert a szája most is járt, tátogott, mint a partra vetett és szárazságon elcsodálkozó hal, hang azonban nem jött ki rajta. A hangot elcsendesítették ösztönei.

Nem úgy az igazgató hangját.

Bursitch iskolaigazgató hűvös és kimért ember volt, akit csak a váratlanul betoppanó és hangosan trappoló látogatók szoktak kibillenteni rendíthetetlen nyugalmából. A súlyos léptek zajának hallatára, mint egy vérmes oroszlán lökte ki az igazgatói iroda ajtaját, és meglátva a négy férfit, azonnal rájuk ripakodott.

- Mi akarnak itt?

A legelöl álló férfi, egy bőrkabátos szőke fiatalember, felhúzta szemöldökét, mint aki rossznéven veszi az igazgató barátságtalan magatartását.

- Jár ebbe az iskolába egy Csábel József nevezetű tanuló? - tudakozódott az arrogáns kérdésre várt válasz helyett a fiatalember.

- Mit csinált már megint az az ártány? - szaladt ki véletlenül Poldován Imre száján.

- Mit akarnak tőle? - kérdezte az igazgató egy árnyalattal enyhültebb hangon, ám változatlanul megőrízve direktori tekintélyét.

- Beszélni akarunk vele.

- Maguk?

- Nem. Az atyaúristen, ha nem bánja.

- Kicsodák maguk?

A szőke fiatalember egy igazolványt húzott elő a zsebéből, és egy határozott mozdulattal az igazgató orra elé nyomta. Magában arra gondolt, kicsit még csiszolnia kell a fellépésén, hogy az, aki szemben áll vele, igazolvány felmutatása nélkül is szarja össze magát.

- Remélem - mondta az igazgató, s már el is felejtette, hogy a négy ember elmélyült munkájában zavarta meg -, javítóintézetbe viszik azt a pejnahardert a barátaival együtt.

- Ráfér egy kis nevelés - helyeselt lelkesen Poldován Imre.

A szőke fiatalember helyett fenyegetően előre lépő társa szólalt meg:

- Hogy hova visszük, ha egyáltalán visszük valahova, az ránk tartozik. Azt mondják meg, de gyorsan, hogy idejár vagy nem jár ide. Nincs időnk magukkal szarakodni. Ha idejár, kerítsék elő sürgősen.

Poldován Imre szapora léptekkel elhagyta a tanári szobát. Az iskolaigazgató még mindig irodájának ajtajában állt, zavarban volt, és azt kívánta, hogy a látogatók, azzal a bajkeverő Csábel gyerekkel együtt mihamarabb menjenek a fenébe. Legszívesebben behúzta volna maga mögött az ajtót, de nem merte magára hagyni a négy embert. Az ilyeneknél sohasem lehet tudni.

A kisegítő tanító - merthogy Poldován Imre az volt - lógó orral tért vissza.

- Megint hiányzik - mondta kétségbeesetten, mintha ezek a marcona férfiak most őt akarnák elvinni magukkal a keresett gyerek helyett.

- Már rég ki kellett volna rúgni ebből az iskolából, boldogítson más tanárokat - jegyezte meg Bursitch igazgató.

- Ha hiányzik, akkor nyilván beteg szegény gyerek, otthon nyomja az ágyat - mondta a szőke fiatalember. - Hol lakik?

Poldován Imre egy keménykötésű, vastag füzetet kotort elő az egyik fiókból, gyorsan fellapozta, és megmondta a címet.

A látogatók köszönés nélkül távoztak. Az igazgató visszavonult irodájának magányába, Poldován Imre pedig gondolkodóba esett.

Ezen idő alatt három gyerek - köztük Csábel Jóska - a Duna-parton alkudozott egy uszályossal, aki egy forintot ígért nekik, ha hoznak a közeli kocsmából egy fél liter kommersz rumot. A fiúk legalább egy mozijegy árát akarták kiharcolni, és ragaszkodtak a két forinthoz.

- Ha sajnálja tőlünk a pénzt - mondta Csábel Jóska magabiztosan - akkor menjen maga rumért, nincs messze a kocsma.

Nem tudta, csak sejtette, hogy az uszályos nem mehet sehova, mert a sóder kirakodására kell felügyelnie, a rumnak ellenben nagy hiányát érezte. Végülis megegyeztek két forintban.

A három gyerek elindult a kocsma felé. Útközben Csábel Jóska a következő javaslattal állt elő:

- Ezért az üvegért, amit a hajós adott, egy ötvenet fizetnek a közértben. Meg itt van még nálunk a rumra adott huszasa, az már huszonegy ötven.

Két társa szemében egy egész vagyon lehetősége csillant fel.

- A kérdés az - folytatta Csábel Jóska -, hogy mennyi ideig vesztegel itt egy uszály?

- Egy hétig, kettőig?

Hősünk a választól elszontyolodott. Nem tudta elképzelni életét a Duna-part nélkül. Két hétig! Csórónak azonban mentő ötlete támadt.

- Ha csak a felét vesszük meg - mondta Csóró -, akkor is spórolunk. És felöntjük vízzel. Apám szerint a kocsmáros is azt teszi.

Közben odaértek a felhőkarcolónak nevezett kocsmához. E kocsma arról kapta nevét, hogy valóban úgy nézett ki, mint egy felhőkarcoló. Az egyemeletes építmény alapterülete alig volt tizenöt négyzetméter, az alapterülethez képest karcsú, égbeszökő épület, s mivel három oldalról is gazos grund vette körül, jócskán kimagaslott környezetéből, s már messziről szembetűnt. A söntés látogatottsága jóval meghaladta a befogadóképességet, hiszen korsóval a kezében három embernél több nem fért el benne. Az utcán viszont volt elég hely, még akkor is, ha a tizenötösnek a kocsma előtti megállójában néha nyolc-tíz ember is várakozott a villamosra.

Satya bá a kocsma falát támasztotta.

- Gyertek fiúk! - kiáltotta elcsukló hangon, amikor meglátta a három jóbarátot. - Halotti tort állunk. itt a kocsma körül. Igyatok ti is a népek kártevője. Na hiszen! jótevője emlékére, ha már itt hagyott minket, hál'istennek.

A villamos megállójában várakozók egy része arrébb húzódott, mások nekivágtak, gyalog folytatni útjukat a következő megállóig.

- Satya bá már megint piás - jegyezte meg Kaka, a három barát közül a legfélénkebb, aki nevét is onnan kapta, hogy - legalábbis Csábel meg Csóró szerint - a legkisebb ijedtségre is azonnal beszart. Mint most is Satya bá láttán. - Tegnap a faterral együtt rúgtak be. Ha ma is berúgnak, nagy balhé lesz otthon.

- Ne majrézz! Az öreg már most részeg, apád meg nincs is itt - mondta Csóró.

- Majd megjön, ha végez.

- Nini! - örvendezett Satya bá -, üveg is van nálatok? Na fiúk, mit isztok? A vendégeim vagytok. Egy hetes gyászünnep van országszerte, erre bizony inni kell.

- Fogd már be a szád! - szólt rá egy nagyhasú ember. - A végén még mindenkit elvisznek miattad. Még a kocsmát is bezárják.

Satya bá megrémült.

- Ki hallott még ilyet? Egy kocsmát bezárni! Gyorsan gyerekek, mit lehessen tudni, a végén még tényleg bezárják.

Csábel Jóska az öregember kezébe nyomta az üveget.

- Ha már ilyen jó hozzánk Satya bá, vegyen nekünk négy deci rumot ebbe az üvegbe.

- Jól van fiúk - mondta az öreg. - Itt nem isztok semmit?

- Nem, dehogy - tiltakozott Kaka. - Minden pillanatban jöhet a fater.

Satya bá vállat vont. Nem gyerek már ez a gyerek, tudja mit csinál.

Nemsokára előbukkant a felhőkarcolóból.

- Itt van fiúk, igyatok, ahol akartok. Sztálin elvtársra. Hogy ott, ahol most van, egyszer s mindenkorra nyugta legyen.

A fiúk még köszönni is elfelejtettek, úgy igyekeztek a Duna-part felé.

- Mér csak négy decit kértél? - kérdezte Csóró. - Félliteres az üveg.

- Ennyi jutott eszembe. Az uszályosnak az is elég. Ha kevesli, majd hozat mással is.

A sóderdomb előtt egy lóhalálában trappoló gyerek érte be őket. Már messziről kiáltotta:

- Csábel! Baj van! Lebuktál!

- Mivel? - fordult meg Csábel Jóska riadtan.

Szerette volna tudni, merről támadt fel a szél.

- Kerestek a suliban. Négyen is. De nem találtak, aztán most kimentek hozzátok. Ott keresnek.

- Ajaj! - keseredett el Csábel Jóska. - Jobb, ha igyekszem haza. Otthon kell legyek még mielőtt apám hazaér, mert vele nehéz szót érteni.

Csóró kezébe nyomta az üveget, s igyekezett elfele.

- Hohó! - kiáltott utána Csóró. - A pénzzel mi lesz?

- Milyen pénzzel?

- A rum árával. Satya bá vette a rumot.

- Majd osztozunk később. Nem fogok eltűnni vele.