8. rész

Ez a körülmény elfeledtette vele a barátok iránt érzett neheztelést. Már hogyisne feledtette volna! Ki az a bolond, aki egy autó kényelmes hátsó ülésén azért búslakodik, mert a barátai valami teljesen alaptalan dolgot feltételeznek róla. Most egyébként is sárguljanak az irigységtől. Rövid ideig ezzel volt elfoglalva. Letekerte az autó hátsó ablakát, kihajolva integetett a Pannónia utcában poroszkáló osztálytársainak. Így kell utazni, barátaim!

Igen, de hova?

Parányi ijedtség hasított belé. Ez az autó nem taxi, amelyik oda viszi utasát, ahova az kéri. Ijedtsége mégsem volt azonos azzal a riadt feszültséggel, amit akkor érzett, amikor először ült a Pobjedában. Annak a néhány nappal korábbi utazásnak az emléke még frissen élt benne, s az alapján úgy érezte, nincs mitől tartania. Úgy istenigazából. De azért mégis!

- Hova megyünk? - kérdezte kissé félénken a sofőrtől, tartva attól, a válasz mégsem lesz olyan kedvező, mint amire számít.

A sofőr nevetve mondta:

- Kurta elvtárs akar látni. Újabban nagyon patronálja az ifjúságot, téged meg különösen megkedvelt valamiért. Pedig rengeteg dolga van ám!

A gyerek nem válaszolt. Ahhoz neki semmi köze, hogy Kurta elvtársnak mennyi dolga van. Majd elvégzi.

A kapott választól mindenesetre megnyugodott, s átadta magát az utazás élvezetének. A tavasz illatát hozó gyenge szellő egészen másként simogatta arcát, mint - mondjuk - a villamos ütközőjén, ahol nem is annyira a szél érte el, mint inkább a kalauz keze, sokszor egészen vörösre cibálva fülét a végállomásig, hogy úgy érezte, nem is az ütközőn guggol, hanem a kalauz tartja fülénél fogva. Óh, nem! Itt felhúzhatta a lábait, egészen fekvő helyzetbe, ügyelve azért arra, feje nehogy az ablak alá kerüljön, mert úgy csak az eget látja, s nem az utcán baktató, irigykedve utánuk tekintő embereket. Mert az élmény. Amikor az emberek irigykedve néznek ránk.

Kurta elvtárs hatalmas ovációval fogadta barátunkat, mintha legalábbis a Szovjetunióból érkezett volna egyszemélyes küldöttség. Ha piszkos a bordó, öblös fotel, ahova látogatóit szokta ültetni, talán még le is törli batiszt zsebkendőjével, mielőtt kedves vendége helyet foglal. Voltak azonban szorgos takarítónők, akik éjszakánként gondoskodtak arról, hogy ilyen - esetleg szégyenkezést kiváltó - eljárásra ne kerüljön sor.

- Gratulálok - mondta Kurta Kálmán, miközben jobbról balról méregette a gyereket, mint aki nem hisz a szemének. De nem erről volt szó. Kurta elvtárs nagyon szeretett volna gyereket, ám valahogy úgy alakult, hogy ez nem sikeredett neki. Előbb az illegalitás miatt, amikor is még felesége elől is bújkálnia kellett, később az emigráció a Szovjetunióban, ahol rengeteg megbízatása volt, csak arra nem, hogy gyereket csináljon. Aztán a hazatérés, az újjáépítéssel, pártszervezéssel járó temérdek és késő éjszakába eltolódó munka. Olyankor, fáradtan hazaérve már csak nem kelthette fel feleségét egy esetleges gyerek miatt. Mindamellett senki sem foghatta rá, hogy híjával van atyai érzéseknek.

- Nagyszerű ez a nekrológ, amit írtál - folytatta. - Szinte látom az újságot olvasó pajtásokat, amint nekik is könny szökik a szemükbe. Megható. Én mindig tudtam, hogy Sztálin elvtárs már születésük percében belopja magát a gyerekek szívébe. Volt benne valami szigorú, de következetesen szeretet is nyújtó emberség, amit a gyerekek talán jobban megéreztek, mint a kérges szívű felnőttek.

Kurta elvtárs felsóhajtott.

- És ez már megszünt! Most hát nekünk, Sztálin elvtárs hagyatéka hű őrzőinek kell bizonyítanunk, hogy mi is képesek vagyunk a fiatalságot magunk előtt terelni. Szóval, nagyszerű munkát végeztél. Büszke vagyok rád!

Csábel Jóska feszengett egy kicsit, volt egy egészen parányi lelkiismeret-furdalása. Ő ugyanis még nem olvasta a Pajtás újságban megjelent, és általa írt nekrológot. Ettől függetlenül büszke volt magára. Hiszen ide is autóval hozták, haza is nyilván azzal viszik, márpedig az ilyesmi csak nagyon keveseknek adatik meg, s akinek mégis, miért is ne lehetne büszke rá.

- És az iskolában hogy mennek a dolgok? - érdeklődött Kurta elvtárs. - Hallom ám, hogy nem minden tanártól lehet jókat tanulni.

Ez bizony igaz. Ott van az az Oszipovné, az orosztanár. Alig beszél magyarul, amúgy kedves asszony, sok szép története van, mesél is az istenadta elég sokat. Csakhogy oroszul. Azt meg ki érti? Ilyen tanítótól mit lehet tanulni?

- Mindegyiktől nem lehet - helyeselt a gyerek -, de azért jól mennek a dolgok.

Már amennyire. Azt mégsem mondhatja el Kurta elvtársnak, hogy bizony alaposan megkeverte a szart ezzel a Sztálinnal. Csóró meg Kaka most haragszanak rá. Egyáltalán, miért kellett ennek a Sztálinnak meghalni? Vagy ha már úgy döntött, hogy szívesebben boldogítja a túlvilágot, akkor miért kellett őt ebbe az egészbe belekeverni? Kérje meg ezt a pápaszemes jóembert, jöjjön le a Duna-partra, és beszéljen Csóróval meg Kakával? Mondja el nekik, nem mondott ő senkiről egy árva szót sem, hiszen most is hallgat.

- Na, de majd teszünk mi erről - mondta Kurta Kálmán, és sárkány-szülte málnaszörppel kínálta vendégét. Ő maga változatlanul szovjet vodkát ivott. Hármat is egymás után. Elvégre jó ital az, csak úgy itatja magát.

Csábel Jóska nem tudta mire vélni ezt a teszünk mi majd arról -t, de titkon remélte, Kurta elvtárs mégis beszél majd Csóróval, elsősorban vele, mert ő a hangadó, és elmagyarázza szépen, a véletlen hozta úgy - ebben persze a gázlámpás keze, illetve hosszú, kampós rúdja is benne van -, hogy éppen őrá esett a választás élesztgetni a Lángész kihűlő parazsát. Gyakorlatilag még az a nekrológ is mellette szól. Mert abban sem írt meg mindent, amit Sztálin elvtársról tudott vagy hallott. S kell-e ennél ékesebb bizonyíték az ő tisztességére? Ahogy Sztálin elvtársról sok mindent elhallgatott, úgy Csóró és Kaka esetében is tudja tartani a száját. Ezt annak a két idiótának is meg kell érteni.

Kurta elvtárs menni készülődött. Sok más egyéb elintéznivalója volt az irodán kívül is.

- Gyere fiam - mondta kitekintve az egész falat betöltő széles ablakon -, elviszlek haza. Látom, szemerkél már az eső, nehogy megázz.

Ezúttal nem a Pobjeda várta őket lent, az épület kapuja előtt, hanem egy, a Pobjedánál nagyobb fekete autó, ablakai szépen lefüggönyözve. Csábel Jóska még csodálkozott is, ha már függönyt igen, akkor redőnyt miért nem szerelnek a szép tiszta ablakokra, az sokkal jobban megszűrné a külvilág zaját.

Sofőr nyitotta ki nekik az ajtót, tisztelettudóan és szótlanul. Ez a faképű ember egész idő alatt egy árva szót sem szólt, még akkor sem mondott semmit, amikor Csábel Jóska az utat magyarázta. Másfele ment, de így is odatalált. Biztos néma, gondolta róla barátunk, de akkor legalább mutogatna.

Ennek a hatalmas autónak nem csak néma, de gondosabb is volt a sofőrje, féltette a gumikat, vagy nem mert ujjat húzni a tizenötös villamossal, mert ez már messze elkerülte a síneket, a sorház másik oldalán állt meg.

Kurta elvtárs karórájára pillantott, és elégedetten nyugtázta, nem fog elkésni sehonnan, vagy ha mégis, hát majd várakoznak rá. Egyébként sem szerette a türelmetlen embereket.

- Ha már azt ígértem hazakísérlek, akkor úgy legyen - mondta határozottan, és tolta maga előtt a fiút, vezesse, mutassa merre kell menni.

Megkerülték az épületet, s a Dráva utca felől éppen akkor csörömpölt a villamos, amikor a korláttal védett keskeny járdára léptek. A férfi - ámbár munkatársai tanúsíthatják, hogy sohasem volt ijedős - majdnem nekiesett a falnak hirtelen támadt rémületében. Azt hihette talán, a klerikális reakció küldte nyakára Jézuskát egy éktelenül csilingelő szánon, vagy valami sárga szörnyeteg rázza a falakat, de úgy ám, hogy attól kellett tartani, menten rádől a ház.

- Tarthatatlan állapot - jegyezte meg Kurta elvtárs, sértett füleit tapogatva még mindig, holott a tizenötös már régen a református templom előtt koptatta a síneket.

A jól öltözött úriember láttán az idősebb Csábel másra sem tudott gondolni, mint hogy megint egy civil rendőr kíséri haza csínytevésen rajtakapott fiacskáját. Csak azt nem értette, hogy-hogy nem a fülénél fogva.

Csábelné kapott először észbe. Mert Kurta elvtárs arcképe mindenütt látható volt tarfejű barátja mellett, még a piacon a kofák is az ő pápaszemes ábrázata alatt árulták a zöldséget. Csábelné asszonyság nem is igen tudta, hova legyen nagy meglepetésében. Összecsapta két szilvalekváros kezét, úgy sikoltott fel.

- Hát maga az? Istenem atyám! Személyesen?

Kurta elvtárs nem mutatta, hogy különösebben bántaná személyének isten atyánkkal egy piedesztálra történő degradálása. Mindig jóindulatú és megértő ember volt. Bánkódás helyett bemutatkozott, bár addigra már az idősebb Csábel is tudta, kivel áll szemben.

- Gondoltam, ha már hazahoztam a fiukat, megtekintem hogyan él ez a kiváló gyerek - mentegetőzött Kurta elvtárs a hívatlan betoppanás miatt.

- Hát így - mondta az idősebb Csábel, mivel mást nemigen tudott volna mondani. Zavarban volt, és megint Csábelné találta fel magát.

- Foglaljon helyet az elvtárs - kérlelte Kurta Kálmánt, majd a férjéhez fordult. - Apjuk, te meg kínáld meg őt abból a kövidinkából.

S már rakta is a hokedlin helyet foglaló ember elé a vizespoharat. Az idősebb Csábel meg töltött.

- Elég! - szólt rá Kurta elvtárs, aki régóta tudta, az italt nem szabad keverni. Szovjet vodkára kövidinka, a végén még megárt.

- Igyunk arra - emelte fel a vizespoharat Kurta Kálmán -, hogy ilyen nagyszerű fia van.

Ittak. A gyerek meg a sparhelt mellett állt, nem tudta mitévő legyen. Ez azért mégis csak más, mint amikor Béla szomszéd azt mondta az apjának: nagy gazember a maga fia, Csábel úr. A szomszéd, hősünkről tett eme meghatározását kiadós verés követte az idősebb Csábel részéről. Most talán az elmarad.

Kurta elvtárs nem maradt sokáig, mégiscsak várták valahol, s a várakozók türelmével sem szabad a végtelenségig visszaélni. Akárkik is azok a várakozók. Megköszönte a kellemes estét, egy kicsit szabadkozott, amiért nem kóstolta meg a Csábelné főzte lekváros tésztát, aztán elsietett. Igyekezetéhez feltehetően hozzájárult, hogy el akarta kerülni a tizenötös villamost, amelyik a napnak e késő délutáni szakaszában elég gyakran hallatta ébresztőórákat megszégyenítő hangját.

A vendég távoztával idősebb Csábel a fiára nézett. Tekintetében kétségbeesés csillogott, hangjában aggodalom csengett. Mert szerette ő a fiát, sohasem kedvtelésből verte el, olykor még neki is könnyek homályosították el a szemét, amikor keze ütésre emelkedett.

- Mit csináltál már megint, te isten átka?