2. rész

A vörös posztóval letakart hatalmas tárgyalóasztal körül kilencen ültek. Ahogy a közmondás állítja: heten, mint a gonoszok. Itt két gonosszal több volt. Négyen voltak az egyik oldalon, négyen a másikon. Középütt, az asztalfőnél, egy kopasz emberke ült. Komor ábrázattal, sunyi vizslaszemekkel figyelte a többieket.

Az asztal túlsó végénél ülő szikár, sokat szenvedett elvtárs szólalt meg legelőször:

- Egy perces vigyázzállással emlékezzünk az elhúnytra - mondta.

Szemben vele, egy állandóan tüsténkedő, agilis elvtárs rögtön felpattant a helyéről, és károgó hangon heveskedni kezdett.

- Nem elég! Sztálin elvtárs az életét szánta ránk. Mi egy perc áldozat az ő életéhez képest?

Az előző felszólaló most szomszédjához fordult, s a fülébe súgta:

- Meddig akarja ez, hogy ácsorogjunk? Nekem fáj a lábam.

Halkra fogott szavaiban nem volt semmi tiszteletlenség. Valóban fájt a lába. Egy korábbi suttogásért, szomszédja túl erősen rúgta bokán. Biztos, ami biztos, most is oldalvást húzta lábait.

- Egy perc untig elég - mondta valaki az asztal közepéről. - Általában ez a szokás. Sztálin elvtárs iránti végtelen tiszteletünket másként is kifejezhetjük, mint sokáig tartó tétlen vigyázzállással.

- Akkor is több jár neki, mint egy perc!

Az asztalfőnél elterpeszkedő kopasz emberke felemelte kezét, s miután mindenki figyelmét kellőképpen magára vonta, megszólalt:

- Summa summárom, egy perc - mondta ízes palócos kiejtéssel, s a jelenlevők között akadt egy-kettő, aki esküdni mert volna, hogy barátságosan huncut mosolyt látott a kopasz emberke szemeiben felcsillanni. - Aki tovább akar álldogálni, ám tegye.

A bizottság tagjait gondosan leplezett pánik kerítette hatalmába. Most aztán hogyan is legyen? Beférkőzik-e valaki kegyeibe, aki tovább áll, vagy éppen kiszórják a kosárból, mint a rohadt almát? E kérdésre egyedül a kopasz emberke tudott volna válaszolni, lévén ő a legbölcsebb mind között, ám ő mélyebben hallgatott, mint a Sztálin elvtárs porhüvelyére várakozó sír.

Egy perc múlva az asztal végénél helyet foglaló szikár elvtárs úgy döntött, ő márpedig leül. Ha szükségeltetik, orvos is tudja bizonyítani, mennyire fáj a lába. A többiek nehézkesen és egyenként követték példáját, csak utólag döbbentek rá, hogy a kopasz emberke ült le utolsónak, ami ugyan azzal is magyarázható, hogy ő volt Sztálin elvtárs legjobb tanítványa, s mint ilyen, egyszerűen stréber, de már ez nem változtatott semmit a megtörténteken.

Nem is maradt idejük ezen töprengeni, mert az a férfi, aki az elébb a szokásra hivatkozott, most gyorsan megszólalt:

- Első teendőink közé tartozik az egy hetes országos gyász kihirdetése, bizonyítva ezzel is, hogy hálás népünk egy emberként sorakozik fel a halott ravatalánál, hiszen mi sohasem felejthetjük el, amit Sztálin elvtárs értünk tett.

Felszólalását egyértelmű helyeslés követte.

A következő napirendi pontban a megemlékezések kerültek szóba. Azzal mindenki egyetértett, hogy a hivatásos írók, újságírók, rádióriporterek mellett hangot kell adni a nép egyszerű fiainak, minden szinten, minden újságban és rádióban. Ismerje meg az egész világ a magyar nép egyetemes fájdalmát, gyászát. Hogy mindenki érezze, a magyar parasztnak és munkásnak, sportolónak és értelmiséginek egyként szorult össze a szíve a tragikus hír hallatán.

Kurta Kálmán emelkedett szólásra.

- Tegnap este a Dunaparton sétáltam, képtelen voltam akár a hivatalban, akár otthon ülni, olyan súllyal nehezedett rám a tudat, hogy Sztálin elvtárs nincs többé. Megvallom őszintén az elvtársaknak, szinte megbénultam, ami ugye megengedhetetlen, amikor az imperialisták árgus szemekkel figyelik minden mozdulatunkat. Ezért mentem a Duna-partra, legyőzni bénultságomat, egy kimerítő sétával úrrá lenni a szenvedésen. Ott találkoztam egy tíz év körüli gyerekkel, akinek könnyek áztatták fiatal arcát, egész lényén már messziről látszott a fájdalom és a gyámoltalanság. Nagyon szánandó volt, és mit ne mondjak az elvtársaknak, meghatódtam, de szívem velejéig. Ez a mi ifjúságunk, ez a mi jövőnk! Az ilyen fiataloknak kell hangot adni.

- Hát adjon neki hangot - mondta az asztal végén helyezkedő kopasz ember.

Kurta Kálmán némán biccentett, temérdek munkája mellett is szívesen vállalta ezt a megbízatást.

A többiek meglehetősen vegyes érzelmekkel tekintettek hol a kopaszra, hol Kurta Kálmánra. Ezek az emberek örökös kétségek között éltek, csak egyetlen dolog volt számukra sziklaszilárdan bizonyos: mindig a helyes úton kell járni. Ez eddig nem is okozott gondot. Sztálin elvtárs mindig tudta, mi a helyes út, az ő irányításával, útmutatásai alapján nem volt nehéz eligazodni a világ szövevényes dolgaiban. Ámde Sztálin elvtárs elnémult. Örökre. Igaz, segítségükre lehet Sztálin elvtárs hűséges és tapasztalt tanítványa, de nem mindig. Ahogy most sem volt.

A kopasz emberke minden körülmények között tudta, mit és miért csinál, és ezt természetesen munkatársaitól is elvárta. Csakhogy a munkatársak nem tudtak abba a szellemi régióba felemelkedni, amelyben a kopasz emberke leledzett. S bár ezt senki sem kérhette tőlük számon, azért azt sem vethette senki a szemükre, hogy nem igyekeznek.

Ez az igyekezet azonban csak látszatra volt egyszerűnek mondható, a valóságban sok megerőltetésbe került, bizony nagyon sok akadályt kellett leküzdeni. Mert megkérdezni például, hogyan is értelmezzük ezt az adjon neki hangot , nem csak illetlenség, de még tapasztalatlanságra is vall. Márpedig a tárgyalóteremben tartózkodókról sok mindent lehetett mondani, csak azt nem, hogy tapasztalatlanok.

A Kurta Kálmánnak címzett megjegyzés még nagyobb bizonytalanságot keltett bennük, amikor a kopasz emberke berekesztette az ülést azzal, hogy sürgősen Moszkvába kell utaznia, hiszen a magyar nép nevében, képviseletében neki ott a helye a halott mellett, ahol kihúzott derékkal, ám mélyen lehajtott fővel álldogáló tanítványokra, s nem jajveszékelő siratóasszonyokra van szükség.

Azonnal ki is válogatta útitársait a hosszú útra. Kurta Kálmán nem volt közöttük.

Ezért keltett még nagyobb bizonytalanságot a fentebb említett megjegyzés. Mert ez most azt jelenti, hogy Kurta elvtárs nem tartozik már a kopasz emberke szűkebb köréhez, s így méltatlan arra, hogy a halottnak közvetlen közelről lerója tiszteletét, vagy pedig azt jelenti, hogy amíg a kopasz emberke Moszkvában tartózkodik, addig Kurta elvtárs, a nép és a pártbizottság teljes bizalmát élvezve veheti kezébe a hazai párt és egyéb élet irányítását?

Kurta Kálmánt szíve húzta volna Moszkvába, de gyorsan eszébe jutott a régi közmondás: a tűztől távol ugyan fázik az ember, ám aki sokat ugrál, az is átmelegszik.

Így aztán késedelem nélkül hozzáfogott legfontosabb ügyei intézéséhez.