Ámulat

Nagy tudású elméd,
ámulatba ejtett.
Ahogy beszélsz hozzám,
és én csak figyellek.

Figyelem a szádat,
melyet a szó, elhagyja.
S hallgatom, mint erdő,
ha szellő ringatja.

Iszom minden szavad,
mely lelkem meghatja,
mint a virágos rét,
ha eső itatja.

Okos éles elméd,
ami, oly gyorsan jár,
mint fürge lábú gyík,
amikor lesre vár.

Értékes minden szó,
mely ajkadról fakad.
Megered tőle tán,
a kis hegyi patak.

Kimondott szavaid,
mint tisztán csengő érc.
Megborzongok tőle,
mint a széltől a bérc.

Észjárásod olykor,
hengerlő erejű.
S amikor meghallom,
mint virtuóz hegedű.

Úgy zenél húrjain,
táncolva a vonó,
örömet, bánatot
is, felszabadítón.

Te ébresztesz engem,
ha a hajnal virrad,
úgy szólítasz engem,
Te kis hajnalcsillag.

Oly szép szavak törnek,
néha ki belőled.
Elneveztél engem,
Síva istennőnek.

Ilyen szép szavakat,
Nem mondtak még nekem.
S nem fogták szorítón,
féltőn sem a kezem.

Hogy földivé válok-e,
vagy égi istennőnek,
az még a rejtélye,
bizony a jövőnek!

Te mondtad, hogy ez már,
több mint egy szerelem.
Hogy plátói marad-e?
Ez maga a rejtelem!

Az bebizonyosodott,
lélekben egyek vagyunk.
S egyformán forog a mi,
gyorsan járó agyunk!

Ha a sorstól ennyi járt,
azt is megköszönöm.
Te voltál vidámság,
s Te voltál az öröm.

S ha a Te szerelmed,
mégis megmaradna?
Megörökítem én,
legyen halhatatlan!