Hol volt, hol nem volt

Elején, még felhő voltam.
Mely eltakarta a Napot.

Szerettem a Holdat s a Csillagot.
Orkánként tombol bennem az érzelem,
Nem volt bennem semmilyen félelem!

Ki akartam forgatni
sarkából a világot,
De letapostak, mint
hervadó virágot.

S rá jöttem, hogy felhőből,
Eső és hó is lehet.
S ez ellen a felhő,
semmit sem tehet.

Csak száguldhat a széllel,
A nagyvilágon át,
Senki sem hallja meg
a néma jajszavát!

Hópehelyként hullhat
Fára vagy bokorra,
Nem kötik be soha,
Menyasszony csokorba.

Mikor hullik, de szép!
Boldogan kiáltod,
Befesti fehérre
az egész világot.

Lágy puha dunnaként
befedi a fákat,
Felébreszt emberben
szerelmet és vágyat.

Aztán puha teste
kővé kristályosul,
S kettétörik menten,
ahogy a földre hull.

Sárrá tapossák az emberek,
és a felhő, hol volt, hol nem volt.
Örökre vége lesz!