Lábaim nyomán
Lábam nyomán zöld, sárga, bordó levelek.
Látom őket, ahogy a fákról lepereg.
Domboldalon még üde zöld fű lengedez.
Az út porában már haldokló levelek.
A természet ébred, beérik, megfakul.
Az emberi is. Születünk, élünk, meghalunk.
Távolban hegycsúcsán, ködfátyol ücsörög.
Nem süt a Nap, mi feloszlatná a ködöt.
Szürke az égbolt is. Oly szomorú a táj.
Téli álomra készül az egész világ.
Itt van november. Mindenszentek napja.
Gazdag is, szegény is a sorstól ezt kapja.
Ez a sorsa embernek is, s ezt ők jól tudják.
Nem járnak emberek, üresek az utcák.
Millió virágtól virul a temető.
Mindenki tudja, hogy a végén ide jő!
Nem vihetsz magaddal kincset, gazdagságot.
Ha meghalsz, rád sem tesznek mást, csak virágot.
Ezért hát, emberke, mindig másokért tégy!
Barátkozz, szeress, nagy E betűs ember légy!
Sírodra ránézve mindig tudni fogják,
Leélt életednek, útjaidnak okát!
Ez az örök emlék, Neked mindig kijár!
Mindig lesz valaki, ki emlékszik majd rád!